BiersackBlue

3.Rész 7.Fejezet

Ahogy ígértem, segítettem Brooklynnak beköltözni az új szüleihez. Sok cucca nem volt az otthonban, és nem is értem volna oda időben, szóval Brooke megadta a pontos címet, hogy hova kell mennem. Metrora szálltam, aztán meg egy helyijáratos buszra, hogy odataláljak, de végül sikerült. Kopogtattam az ajtón, amit egy mosolygós, kedves, negyvenes éveiben járó hölgy nyitott ki.

- Üdv! - intettem zavartan. - Lucy Miller vagyok. Brooklyn Price-t keresem.

- Evelyn Benett. - nyújtotta a kezét, majd beinvitált a lakásba. Brooklyn leszaladt a kertvárosi házikó nappalijának a lépcsőjén, majd konkrétan a nyakamba ugrott.

- Helló, kölyök! - erősen magamhoz szorítottam a lányzót.

- Azt hittem nem jössz. - mondta mosolyogva, miután megbizonyosodott, hogy álltam a szavam.

- Megígértem nem? - tártam szét a kezem, majd Brooke megint megölelt. Boldognak tűnt.

- Evelyn! - szólt a nevelőanyjának, aki a férjével a nyomában kilépett a konyhából. Mr. Benett magas volt, a hajában látni lehetett néhány ősz hajszálat. Egy barna vászon nadrág volt rajta, kék farmer féle inggel, gondosan betűrve. Az arca ráncos volt és mogorvának tűnt. Első ránézésre nekem nem volt valami szimpatikus. Olyan konzervatívnak és szabálysértést nem tűrő fickónak tűnt. Gyanús volt nekem. Isten tudja mért, de nem keltett túl jó benyomást. Alaposan végigmértem, és láttam rajta, hogy nem tetszik neki. Felvettem vele a szemkontaktust, és nagyon remélem, kiolvasta a tekintetemből, hogy Brooke közel áll hozzám, és ha nem vigyáz rá, semmi perc alatt kivégzem. Ha még valami történik Brooke-al, azt nem bocsátanám meg sem magamnak, sem a világnak.

Miközben én ezt szemkontakttal letisztáztam az öreg Benettel, Brooke elhadarta, hogy ki vagyok és, hogy igényt tart a társaságomra a továbbiakban is. Persze Hunter nem figyelt, mert épp az öltözékemből próbált a személyiségemre következtetni, Evelyn viszont bólintott és azt mondta, akkor jövök, amikor akarok. Ezután Brooke felrángatott a szobájába, amit zöldre festettek. Olyan alma-zöldre. Ami passzolt a természetesen szőke hajához. Viszont a fekete holmijaihoz nem.

- Klasz a szobád. Olyan megnyugtató. - persze, hogy az, hiszen azért festették zöldre, mert az nyugtató hatással van az emberre. Ügyvitel, kilencedik osztály.

- Igen. A régi is pont ilyen volt. - mondta komoran.

- Tudod, amikor először láttalak, azt hittem, hogy egy bunkó és flegma kiscsaj vagy. - nevettem zavartan. Fontosnak tartom az őszinteséget. Szeretem, ha mások tudják, mit gondolok róluk. - Mint, amilyen én voltam ennyi idősen. - pontosítottam, bár valamennyire azért megmaradt a természetem. - De örülök, hogy nem így van.

- Mért, te bunkó és flegma voltál? - kinevetett. Pedig az is maradtam valamilyen szinten.

- Ne tudd meg! Gyűlöltem a világot, az embereket. A barátaimat imádtam, meg azokat, akik közel álltak hozzám. De a többi embert nem bírtam elviselni. - idéztem fel mosolyogva a tinédzser Lucy Millert, aki mindig morcosan nézett a buszon, hogy ne üljenek mellé.

- Mért? - kérdezte kíváncsian. Tudta, hogy nem véletlenül voltam olyan, amilyen. Átlátta a helyzetet. Sejtette, hogy velem is történt valami, ami megváltoztatott. Nagyot sóhajtottam.

- Tudod, Brooke, mindenkinek meg van a maga keresztje. Mindekivel történnek szar dolgok. Ez alól kevés a kivétel. Engem bántottak. Nem csak lelkileg, fizikailag is. Aztán elkanászodtam, rengeteg baromságot megcsináltam, ami pillanatnyilag tök buli volt, de a következményekkel nem számoltam. - összegeztem nagyon, nagyon röviden. - Ígérd meg, ha bánt valaki, azonnal szólsz! - mondtam, ő pedig bólintott.