A Lerandrie trilógia 1. - Kegyetlen világ

1. Múlt - Első rész

   
Hat évvel ezelőtt
   Hat év sok idő. A dolgok változnak. A legtöbb dolog múlandó, sokszor még azok is, melyekről sosem gondolnánk. Van, ami egyszerűen, szinte észrevétlenül távozik az életünkből, van, ami örök nyomot hagy.

   Minden ember életében van bőven mindkét esetből, ezért nem kedvelem igazán az önsajnáltatást. Annyi viszont biztos, hogy szerencsére nem mindenkinek kellett hasonló dolgokat átélni, mint amik velem történtek.

   Hat éve a Catskill Általánosba jártam Catskillben, New York egyik vidéki kisvárosában. Tudom, fura egy elnevezés egy városnak. 

   Ha bármelyik iskolatársamat megkérdezted volna, hogy mit tud rólam, valószínűleg azt a választ kaptad, hogy mindig vidám. Abban az időben még volt miért. A vicces az, hogy szinte senki nem tudta az osztálytársaimon kívül, hogy mi a nevem. Mindig csak "vöröske" voltam, mivel én voltam az egyetlen természetes vörös az egész suliban.

   Mindig is önfejű voltam. Erre azt a példát tudom felhozni, amikor ötödikben felmásztam az udvarban lévő egyik fára, és kihagytam az egyik unalmas tanórát. Mondanom sem kell, hogy az ellenőrzőm egy osztályfőnökivel gazdagodott.  Egyáltalán nem érdekelt az eset, még az sem, amikor az akkor 8 éves öcsém, Tyler kifigurázott az utca közepén, legalább 20 idegen előtt. Vele együtt nevettem. Az igazság az, hogy akkoriban csak az érdekelt, hogy nevethessek, egyre csak többet és többet, míg már egész nap mást se csináltam.

   Habár mindig is különcnek számítottam, voltak barátaim. Igazán jó barátaim. Mint például akkori legjobb barátom, Diana Jenkins. Sokat tudnék róla mesélni. Milyen kár, hogy semmi sem tart örökké.

   Hetedikes voltam, amikor minden elkezdődött.

   Évkezdés után pár nappal osztályfőnöki óránk volt hetedik órában. Én szokás szerint Diana mellett ültem, és miközben valami teljesen más dologról beszélgettünk, mint amit a tanárnő mondott, már csak arra lettünk figyelmesek, ahogy a tanárnő karba tett kézzel ránk ordít.

    – Devlin! Jenkins! Egyáltalán nem zavar, hogy éppen valami fontosról kezdtem el beszélni?!

    Kivételesen – mondtam magamban.

    – Dehogy, Mrs. Sullivan – az egész osztály felnevetett, mire rájöttem, a válasz nem úgy hangzott, ahogy én azt szerettem volna. – Azaz, de, igen… Mármint nem úgy értem Mrs. Sullivan – ismét mindenki felnevetett, mire a tanárnő felhúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit.

   – Ebből már nem jössz ki jól – mondta Diana gonoszul mosolyogva, majd a füle mögé tűrt egy szőke hajtincset. Erre én csak felmutattam neki a középső ujjam.

   – De te sem, Jenkins – erre már Diana arcáról is lehervadt a mosoly.

   – DOUBLE BURN! – ordított fel egy retardált osztálytársam.

   – Fogd be, Dave!

   – ELÉG! – kiáltotta Mrs. Sullivan. – Most, hogy egy pillanatra sikerült magamra vonnom a figyelmeteket, elmondanám, amit akartam. A hetedik és nyolcadik évfolyam osztályfőnökeivel, és Mr. Banks igazgató úrral úgy döntöttünk, elvisszük a két évfolyamot egy év eleji iskolai utazásra. Méghozzá nem máshova, hanem a híres-neves Central Park-ba teszünk látogatást. Nyilvánvalóan mind tisztában vagytok azzal a ténnyel, hogy a park nem járható be egy nap alatt. Ezért abban állapodtunk meg, hogy négy éjszakát fogunk eltölteni egy, a Central Park melletti szálláson. Mivel a tavaly megnyert pályázaton igen sok pénzt keresett az iskola, így az utazás mindenki számára ingyenes. Mit szóltok hozzá? – kérdezte a tanárnő kifulladva, miután az előbbi monológot szinte egy levegővel hadarta el.

   Váratlanul ért minket az egész, mivel több napos kirándulásban három éve nem volt részünk.

   Később egyre több részlet derült ki, mint például az, hogy busszal utazunk, mennyi idő az odaút (mint kiderült, körülbelül két óra), és az is, hogy egy hónap múlva lesz az utazás.

  Október 6-án indultunk. A buszon Diana mellé akartam ülni, de mikor odaértem még nem volt sehol. A busz már majdnem tele volt, legelöl és leghátul volt még pár hely. Beültem a legelső üres dupla ülésre.

   Kinéztem az ablakon. Körülbelül még tízen jöttek a buszhoz. Dianát leghátul pillantottam meg. Elöl már csak mellettem volt hely, hátul még volt annyi, hogy mindenki elférjen.

   A maradék diákok is elkezdtek felszállni. Egy barna hajú, szemüveges nyolcadikos fiú állt meg mellettem, akit csak látásból ismertem. Akkor még nem tudtam, hogy mennyi minden meg fog miatta változni.

   – Hali. Leülhetek? Már csak ez az egy szabad hely van, ahol kilátok. Muszáj ilyen helyre üljek, különben rosszul leszek. – mondta, miközben kivette füléből a fülhallgatót.

   – Szia… – körbenéztem Dianát keresve – Persze, ülj le nyugodtan.

   – Köszi. Amúgy Adam Hunter vagyok. – leült mellém.

   – Én Iris Devlin – mondtam, egy visszafogott mosoly kíséretében.

   – Kedves leszek és nem antiszocializálódok teljesen – mondta, és csak az egyik fülhallgatót tette vissza.

   – Mit hallgatsz? – kérdeztem tőle.

   – Tudod mi az a nightcore? – megráztam a fejem. – A nightcore bármilyen zenei irányzatból jöhet, a lényege, hogy utómunkával felgyorsítják a szám tempóját, ennek a hatása, hogy magasabbra is intonál.

   – Hű, te aztán otthon vagy a témában.

   – Belehallgatsz? – kérdezte, miközben másik fülhallgatóját felém nyújtotta, én pedig a fülembe helyeztem.

   – Hogy tetszik? – kérdezte kis idő elteltével.

   – Nem rossz – válaszoltam, és visszaadtam neki a fülhallgatót.

   Kibámultam az ablakon. Nagyon izgatott voltam az utazással kapcsolatban.

   – Hé! – szólt egy hang az ellenkező irányból, mire odakaptam a fejem. Diana volt az. – Oda én akarok ülni.

   – Ne haragudj, de máshol már nincs hely ahol rendesen kilátni és…

   – Nem csak te akarsz olyan helyre ülni ahol normális a kilátás – vágott közbe Diana. Rá sem ismertem az egyébként visszafogott lányra.

   – Nem, Adam úgy érti, rosszul van, ha nem lát ki. Nem bírja a buszozást – szóltam közbe a kialakulóban lévő vitatkozásba.

   Diana a szemét forgatta, sóhajtott egyet, és elviharzott a busz hátuljába.

   – Bocs Diana viselkedése miatt, nem tudom mi lelte, sosem szokott ilyen lenni.

   – Semmi baj, tényleg. Igazából rossz ötlet volt ez az egész – válaszolta Adam, és kinézett az ablakon.

   – Dehogyis – mondtam.

    Visszafordult felém és elmosolyodott.

    Beszélgetni kezdtünk, mindenről, és bármiről, a két óra út alatt szinte megállás nélkül. Kiderült, hogy sok közös van bennünk, mint például a zene iránti rajongás és még sok más.

    Így ismertem meg őt. Életem egyik legszebb pillanata volt.