A Lerandrie trilógia 1. - Kegyetlen világ

9. Egy név, egy nyom - Első rész

    – Feladom. Teljesen üres a fejem – sóhajtottam drámaian, miközben a harmadik pohár instant kávémat kortyolgattam. – Mondd, hogy te nem blokkoltál le, kérlek!

    – Csak minimálisan. De igyekszem gondolkodni – lapozta át Greg a már megírt egy-két jelenet forgatókönyvét kimerülten.

    A Third Avenue Residence egyik tanulói részlegén ültünk egy íróasztal előtt. A helyiséget kis híján tanulószobának lehetne mondani, a különbség csak annyi, hogy ezek a helyiségek viszonylag kicsik, és van belőlük majdnem húsz, mind egy-egy üvegfallal elválasztva. Csütörtök este tíz körül még mindig ezzel szenvedtünk, pedig még öt után nem sokkal nekiálltunk. Egészen ütemesen haladtunk mostanáig, de körülbelül fél órával ezelőtt leblokkoltam, azóta pedig egy sorral sem bővült a kisfilm forgatókönyve. Megragadtunk egy jelenet kellős közepén, és egyikünknek sem volt semmi ötlete, hogy mivel folytathatnánk.

    – Mi lenne, ha holnap folytatnánk? – néztem rá a fiúra, aki bár nem nyavalygott annyit, mint én, tisztán látszott rajta a kimerültség.

    – Jó ötlet – bólintott Greg, majd felállt az asztaltól, és összeszedte a holmiját. – Kérsz valamit enni? – biccentett fejével a tanulószobák közelében elhelyezkedő konyha irányába.

    – Aha – válaszoltam.

    Pár pillanatra azt hittük, hogy egyedül vagyunk a konyhában, ezekben a késői órákban, azonban a márványkő lappal fedett pult előtt egy hosszú, csillogó sötétbarna hajú lány állt, aki ismerős volt a stábból. Greg egy pillanatra megtorpant, majd végül mégis a hűtőhöz lépett, anélkül, hogy köszönt volna a lánynak.

    – Hm… Már a legnyomorultabbak is szereznek barátokat. Az igazat megvallva megleptél – húzta fel a lány szépen ívelt szemöldökét, megjegyzését egyértelműen Greg-nek intézve. – Te meg ki vagy? – nézett rajtam végig undorral.

    – Megtiszteltetés, Loren. Szállj le rólam, és róla is – mondta Greg rá sem nézve a lányra.

    – Ez szinte már ijesztő volt – fintorgott Loren. –Szinte – húzta gúnyos mosolyra ajkát.

    Greg sötétkék szemei villámokat szórtak. Keze ökölbe szorult, és éppen nyitottam volna a számat, hogy megnyugtassam a fiút, mielőtt valami óriási hülyeséget csinál, mikor a pult fölött lévő polcról egy üvegpohár hangos csörömpöléssel hullott a földre, mindössze pár centiméterrel elsüvítve Loren feje mellett. Greg egy pillanatra se vette le tekintetét a lányról, aki sokkos állapotban bámulta a lába mellett heverő üvegszilánkokat.

    Greg kiviharzott a konyhából. Loren és én ketten maradtunk.

    – Mit bámulsz? – kiáltott rám Loren.

    Egy pillanatra visszahőköltem. Végül hidegvéremet megőrizve megfogtam a konyha sarkában lévő partvist, és szó nélkül Loren kezébe nyomtam.

    – Tessék – mondtam érzelemmentesen, majd sarkon fordultam, és Greg után indultam.

    – Szemét – sziszegte a hátam mögül Loren.

    Greg a liftre várt, mikor utolértem. Egy emeleten lakunk, így csak a folyosón kellett elköszönnünk.

    – Jól vagy? – kérdeztem a fiútól.

    – Persze – felelte Greg, majd becsukta szobája ajtaját.

    Nem volt meggyőző, a legkevésbé sem. Végül annyiban hagytam a dolgot, és eldöntöttem, hogy másnap beszélek vele.