A Lerandrie trilógia 1. - Kegyetlen világ

10. A legenda - Második rész

    Péntek délutánra a zárójelenet kivételével Greg és én befejeztük a rövidfilm forgatókönyvének írását. Olyan érzés volt ez, mikor már látod a fényt az alagút végén. Óriási megkönnyebbülés volt tudni, hogy egy jelenet, és kész. Félreértések elkerülése végett imádom ezt csinálni, azonban egy türelmetlen rendező és producer társ igen nagy mennyiségben nehezíti meg a dolgot. Bizony, Draven üzenetei mindennaposak voltak. Azonban idegbajt igazán csak akkor kaptam, és kapott Greg úgyszintén, mikor ezen a péntek délutánon, mikor már csak egy jelenet volt hátra, Draven mindenféle előrejelzés nélkül jelent meg az üvegfalakkal körbevett dolgozószoba ajtajában.

    – Mondd – sóhajtottam, előre tudva érkezésének okát.

    – Mennyi… – kezdte.

    – Egy jelenet, és kész – szólt közbe Greg, mielőtt még Draven befejezhette volna a kérdést.

    – Akkor jövő héten elkezdhetjük a forgatást, igaz? – pillantott rám Draven, mire bólintottam. – Persze csak ha időben befejezitek – tette hozzá, mire elpattant bennem valami kis apró műszer, ami eddig épségben tartotta az idegeimet.

    – Mi lenne, ha békén hagynál? – vetettem oda felemelt hangon.

    – Mi lenne, ha igyekeznétek? – felelte ugyanígy.

    – Akármilyen hihetetlen, nem csináltunk mást ebben a nyomorult két hétben, mint ezen dolgoztunk! Nulla szabadidő, alvás a minimumon. Szóval megtennéd, hogy nem veszed szarba a munkánkat? – hadartam el.

    – Mert azt igazán megköszönnénk – toldotta meg a kisebbfajta kiakadásomat Greg.

    – Én… – váltott egy nyugodtabb hangnemre Draven. – Cseppet sem veszem szarba a munkátokat, de rettegek attól, hogy kifutunk az időből – sóhajtotta, majd helyet foglalt a mellettem lévő széken.

    – Hidd el, mi is szeretnénk, ha határidőn belül beadhatnánk a filmet – mondta Greg. – Egyszerűen csak erre vagyunk képesek. De nyugodj meg, jövő héten már forogni fognak a kamerák, és minden a terv szerint fog menni.

    Draven bólintott, és tekintete az előttünk lévő számítógép fekete képernyőjére vándorolt.

    – Beleolvashatok? – pillantott ránk.

    – Persze. Tulajdonképpen nem ártana valami visszajelzés, szóval nyugodtan – mondtam kissé kínosan érezve magam, amiért fél perce még nem éppen barátságos hangnemben beszéltem a fiúhoz, most pedig a véleményét kérem a munkánkról.

    Megnyitottam a dokumentumot, és odaengedtem Dravent a számítógép elé. Olvasni kezdte az írományunkat.

    Keresztbe tett lábakkal, könyökével a combján támaszkodva, állát a tenyerében pihentetve Draven leginkább egy kidolgozott, modern festményre emlékeztetett, melyen a legapróbb részletekre is odafigyelt a festmény megalkotója, hogy azok a lehető legtökéletesebbek legyenek. Öltözéke szokás szerint fekete darabokból állt. Inge ujját feltűrte, hosszúkás arcában mélyen ülő,  mézszínű szemeit fekete szemceruzával keretezte, elé pedig odalógott pár elszabadult tincs szintén éjsötét hajából. Az arcán a szokásos komor kifejezés uralkodott, ami bár kicsit sem villanyozta fel a körülötte lévőeket, mégis teljessé tette ezt a képet, ezt a festményre emlékeztető kisugárzását. Ugyanis volt valami furcsa, sőt, különleges a fiú kisugárzásában, amivel tudta nélkül, akaratlanul vonta magára az emberek figyelmét. Olyan volt, mintha magát a melankolikus érzelmek kavalkádját testesítené meg egy személyben. Maga volt a tökéletlen tökéletesség. Hiszen nincs is szebb, mint egy gondos tökéletességgel megírt drámafilm, melynek megtekintése után nem marad szem szárazon, igaz? Szívszorító, mégis gyönyörű.