A Lerandrie trilógia 1. - Kegyetlen világ

12. Egy csapat vagyunk - Második rész

    A párbeszéd lezajlása után Kelly került sorra. A lány is hasonló módszerrel próbálkozott, mint Harry, azonban az ő esetében sem következett be semmilyen változás.

    – Hm... Ha abba gondolunk bele, hogy a megmaradt képességek közül melyik az, ami nem feltétlenül mutat közvetlen reakciót, akkor csak a gyógyítás lehet – gondolkodtam hangosan. – Aminek igazából fogalmam sincs, mi a könyv szerint a latin neve.

   – Selubritas, ugye? – pillantott Kelly Dravenre.

    – Igen – válaszolta Draven. – Amit Iris mondott pedig nagy valószínűséggel igaz, de nem ártana kipróbálni.

    – Tegnap véletlenül elvágtam az ujjam. Próba szerencse – vont vállat Kelly, majd kezét az apró seb fölé helyezte.

    Feltételezésem bebizonyosodott, mikor az alig egy centis vágás az orvostudomány minden eddigi felfedezését felülmúlva másodpercek alatt tűnt el, mint ha soha ott sem lett volna.

    – Tudtam – pacsizott le Mike a húgával.

    – Persze – forgattam szemeim, arcomon szarkasztikus mosollyal. – Az én ötletem volt.

    Kelly csillogó szemmel, szélesen mosolygott, amint a bőrén lévő jelet figyelte. – Az elejétől kezdve abban reménykedtem, hogy a gyógyítás lesz az én képességem – pillantott fel rám Kelly, majd lassan a többiekre. – Ha nem filmes szakmát tanulnék, akkor tuti, hogy valamilyen egészségügyi szakágban helyezkednék el.

    Tudtam mi következik. Kezeim jéghideg hőmérsékletre váltottak, tenyerem pedig izzadni kezdett, mint bármikor máskor, ha ideges voltam valami miatt. Lassan felálltam eddigi helyemről, az izzadságot sötétszürke farmerembe töröltem. Feltűrtem bézs színű ingem ujját, tenyeremet összedörzsöltem, és mély lélegzetvételekkel igyekeztem csökkenteni a frusztrációmat.

    – Már csak én maradtam, igaz? – kérdeztem egy feszült sóhajtás közepette.

    – Izgulsz? – mosolyodott el Harry.

    – Őszintén? Mindjárt szívrohamot kapok – nevettem idegesen, amint saját szívverésemet hallgattam, mely olyan hangos volt, hogy valószínűleg még páran azok is hallották, akik pár lépésre voltak tőlem.

    – Nyugi, nincs miért idegeskedned. Minden a legnagyobb rendben lesz – helyezte Harry a tenyerét a hátamra egy bátorító mosoly kíséretében. Akarva-akaratlanul is észrevettem Draven szúrós tekintetét, melyet Harry-re szegezett. – Most pedig mindent bele!

    – Oké, menni fog ez... – köszörültem meg a torkomat.

    Tenyerem a plafon felé fordítottam, majd behunytam a szemeim. Sőt, az, hogy görcsösen összeszorítottam, sokkal inkább helytálló kifejezés lenne. Szóval hát görcsösen összeszorítottam szemeimet, és vártam.

    Vártam...

    Úgy összpontosítottam, mint még életemben soha. Emlékek özönlöttek el. A séta a Central Parkban, az a bizonyos első csók, majd a Dutchmen's Landing Park eseményei... A szüleim aggódó tekintete, mikor először felébredtem a kórházban. Tyler, és a rengeteg apróság, amin valaha összekaptunk, mégis nem kívánhatnék nála jobb testvért. Ivy, és a temérdek alkalom, mikor felvidítottuk egymást, ha éppen rossz napunk volt. Egy pillanatra a gondolataim közé csúszott Draven, a hatalmas vihar, és az a váratlan csók. Aztán Harry, akire bárkinél jobban számíthattam ebben a másfél hónapban, és mégsem vár el tőlem semmit cserébe. Scarlett Morris, és az igazságosságra való elhivatott törekvése. Alisson, és a gyermeki vidámsága. Kelly, és a jóságos szerénysége. Greg, amint elveszettsége ellenére egy nagyon is barátságos fiú. Mike, Lacey, Jay, Faye, minden egyes személy, akik körül vettek... Mindenki jelent valamit. Mindenki értékes, talán még Lorenben és Dravenben is lehetne jót találni. Bárkiért megéri harcolni.