A Lerandrie trilógia 1. - Kegyetlen világ

5. Eredet - Második rész

    A Residence-re visszaérve már fél hat volt. Még nincs semmi, amiből holnapra kellene készülnöm, ezért beültem az ágyba és elővettem a telefonom. Nem szokásom a közösségi oldalakon tevékenykedni, mindössze üzenetváltásra használom azt, ami van.

    A telefon rezgett a kezemben. Értesítés érkezett, miszerint Harry Collins ismerősnek jelölt. Visszaigazoltam.

    Pár pillanat múlva üzenetem érkezett tőle.

    "Ráérsz?" – ez állt az üzenetben.

    "Persze." – válaszoltam.

    Visszavettem a zoknim és a bakancsomat és kiültem az ágyam szélére.

    "Melyik szobában vagy?" – kérdezte.

    Felálltam az ágyról és kimentem az ajtó elé.

    "124-es." – írtam, és visszamentem. Leültem az íróasztal melletti székre.

   "Na várj... Neked Alisson Brook a szobatársad?" – olvastam fel magamban az üzenetet, amin igencsak meglepődtem. Ismerné a lányt?

    "Pontosan. Úgy látszik ismered őt XD"

    "Pár pillanat és ott vagyok" – írta.

    Eltettem a telefonom.

    Az íróasztal felé fordultam. Éppen félreraktam volna a jegyzeteimet, mikor a ma készített vázlat kicsusszant az egyik füzet elejéből. Ujjaim közé fogtam a kis papírlapot és szemügyre vettem a firkálmányom.

    Addig vizslattam, még szemet nem szúrt, hogy egy apró, ám igen fontos részletet elfelejtettem.

    Elővettem egy vörös tollat, és Bloodwing csuklójára egy furcsa jelet rajzoltam. A piros tinta szinte fénylett a grafittal húzott vonalak szürkesége mellett.

    De ki lehet ő?

    Pár kopogás rántott vissza a valóságba. Felálltam az asztaltól, hogy kinyissam az ajtót.

    – Hali – köszönt a nálam jóval magasabb fiú, majd bejött a kis szobába. Leült Alisson íróasztalához. Úgy látszott teljesen otthon érzi magát. – Mint látom Alisson nincs terepen, szóval ha gondolod rögtön kezdhetnénk is ennek a franc-tudja-minek – mutatott a csuklóján lévő hegre – a kitárgyalásával.

    Mielőtt bármit mondhattam volna, mindkettőnk bőrén lévő heg sárgán fényleni kezdett.

    Harry felállt a székről.

    – Azt hiszem tudom mit csinálj – mondta, miközben tekintete az arcom és a sebhely között cikázott. – Megtudhatom hogyan szerezted? – kérdezte komolyan. – Pontosabban nem kell elmondanod. De azt hiszem... Azt hiszem láthatom, ha engeded.

    – De mégis hogy? Ennek az egésznek nincs semmi értelme. Ilyen. Nem. Létezik – mondtam tagoltan, enyhén idegesen.

    – Hé. Nyugi. Csak add ide a kezed! – mondta, és felém nyújtotta a karját. – Rakd úgy a kezed, hogy a sebemhez érjen, az én kezem pedig a tiédhez! – adta ki az utasítást, én pedig úgy voltam vele, hogy nincs veszítenivalóm.

    Úgy tettem, ahogyan kérte.

    Egy villanást láttam, majd a világ megszűnt körülöttem.

•••

    Egy kivilágított utcán álltam. Mindkét oldalon kisebb-nagyobb tömbházak sorakoztak, kivéve egyet. Velem szemben ugyanis egy kétemeletes, fehér márványoszlopos ház állt. Az első emeleten és a földszinten égett a villany.