– Köszöntöm a New York Film Academy hallgatóit ezen a hétfői reggelen. Én Frederick Hayes vagyok, az iskola jelenlegi rektora. Bizonyára mind azon gondolkoznak, miért hívattam össze önöket – tekintett körbe a tömegen a magas, vékony, őszülő férfi. – Nos, bizonyára valamennyien már hallottak a Film World Opportunity Project nevű pályázatról, melyet egy nevadai diákcsoport hozott létre még 2008-ban. Idén tízedik alkalommal hirdették meg a pályázatot, és mivel 2018 legjobb filmművészeti egyetemének lett becses iskolánk megszavazva, a vezetőség úgy döntött, hogy most, először, a New York Film Academy is részt vesz ezen a pályázaton – amint Mr. Hayes kimondta ezt a mondatot, ismét kisebb hangzavar kerekedett. Az igazgató úr egy kézmozdulattal jelezve kisebb-nagyobb sikerrel csendre intette a hangoskodókat, majd a papírjára pillantott. – A feladatuk nem más, mint húsz és harminc perc közötti időtartamú rövidfilmet készíteni. A téma eddig minden évben más volt. Az idei a nyolcvanas évek filmvilága. Előállhatnak egy rövid történettel, vagy akár dokumentumfilmmel is. Ezen filmek elkészítésére véletlenszerűen harminc igen kis, harmincöt fő körüli létszámú stábba osztottuk önöket. Ne aggódjanak, természetesen mindenki kapott helyet valahol. Tisztában vagyok azzal, hogy azt mondtam, ez egy pályázat. Ez így is van, viszont ha mindjárt folytatom a részletekkel, önök is rá fognak jönni, hogy olyan ez, mint egy verseny. A harminc rövidfilmből a vezetőség által megszavazott három legjobbat fogjuk beküldeni. Hat teljes hetük van arra, hogy valamilyen módon eljuttassák nekem a műveiket. Továbbá van mire törekedni: a díj pénzjutalom, valamint a győztes rövidfilmet hivatalosan is bemutatják. A legjobb százat behívják a hivatalos eredményhirdetésre, amely Las Vegas városában foglal helyet. Ők rögtön hozzájutnak fejenként ezer dollárhoz. Az első tíz már egész szép összeget kap, a főnyeremény pedig akkora pénzjutalom, amely elegendő arra, hogy a stáb minden tagja álmaikba illő karriert teremthessen. Innen is jött a pályázat neve: lehetőséget adnak a leendő szakmabelieknek, hogy megcsillogtassák tehetségüket. Most pedig szeretném megkérni kedves kolléganőmet, Mrs. Bates-t, hogy rántsa le a leplet a hátam mögött lévő tábláról – a nő így tett. A táblára papírlapok voltak felragasztva, viszont nem tudtam elolvasni a rájuk nyomtatott szöveget. – Itt láthatóak a stábok névsorai. Legyenek kreatívak, dolgozzanak össze, és tegyenek bele apait-anyait. Sok sikert kívánok – ezzel Mr. Hayes befejezte a beszédét, és mosolyogva nézte a tábla felé meginduló diáksereget, miközben összehajtotta a kezében lévő papírt és lelépett az emelvényről.
Igyekeztem a táblához jutni. Mire odaértem páran már három-négyfős csoportokban álltak. Amint láthatóvá váltak a névsorok, szememmel a nevemet kezdtem keresni. Pár perccel később megtaláltam a nevem a 23-as számú stáblistán, nem is akármilyen helyen. Szerencsére pár ismerős névre is felfigyeltem.
23. stáb
Filmproducer: Iris Devlin, Draven Clark
Filmrendező: Draven Clark
Rendezőasszisztens: Kelly Hirano
Másodasszisztens: Ben Jordan
Forgatókönyvíró: Iris Devlin
Dramaturg: Gregory Brown
Színészek:
- Loren Garcia
- Harry Collins
- Easton Lowery
- Kayleigh Dean
- Evelyn Murphy
- Gerald Meyers
- Lynn Hull
- Leslie Navarro
- Lilly Moss
- Theo Evans
Operatőr: Raymond Bonner
Segédoperatőr: Rebecca Berry
Gyártásvezető: Judy Burgess
Felvételvezető: Nick Madsen
Hangmérnök: Jay Carter
Mikrofonos: Jackson Wolcott
Scriptes: Anna Szentesi
Vágó: Olivia Marshall
Fővilágosító: Cataleya Gallagher
Világosító: Dylan Harper
Jelmeztervező: Madeleine Parker
Díszlettervező: Madeleine Parker
Állófotós: Erica Warner
Kellékes: Mollie Simpson
– Édes jó Istenem add, hogy ne legyek Schwartz-cal vagy Garcia-val egy csapatban, kérlek Istenem – hallottam meg Greg motyogását, aki eddig csendben álldogált mellettem. – Ó bassza meg… – káromkodta el magát, ahogy szeme továbbhaladt a névsoron és megpillantotta a Garcia nevet. – Nem hiszem el, hogy pont a 23-asba került.
– Loren Garcia… Nem ismerem – gondolkodtam el. – Hé, legalább a forgatókönyven együtt fogunk dolgozni – tettem hozzá a fiú dühös ábrázatát látván. – Mi a baj ezzel a… Loren lánnyal?
– Majd meglátod, ha találkozol vele – rázta a fejét.
– Iris! Ott vagyok? – kiáltott oda Alisson a tömegből.
Mielőtt még válaszolhattam volna, a Greg-től és tőlem pár méterre álló Mike intett a lánynak.
– Alisson Brook, ugye? Gyere, itt vagy velünk – mondta, mire Alisson egy visszafogott mosoly kíséretében bólintott egyet és a tömegen átfurakodva odalépett Mike mellé.
– Olivia Marshall, Cataleya Gallagher, Dylan Harper… Uram Isten, Madeleine Parker – olvasta a neveket Harry, aki időközben Kelly-vel az oldalán megérkezett mellénk. Az utóbbi névnél felcsillant a szeme. – Látod ezt? Madeleine Parker. Nálunk van Maddie Parker!
– Tudnom kellene, hogy ő kicsoda? – néztem a fiúra összehúzott szemöldökkel és karba tett kézzel.
– Nem feltétlenül, az újoncok még nem ismerik – az "újoncok" kifejezést én csak egy jelentőségteljes "Most komolyan?" pillantással díjaztam. – Egy álom nagyi. Valahol az ötvenes éveiben jár, de csak három éve kezdett, ugyanakkor, mint én. Jó ideje híres volt arról, hogy ha bárhol is buli volt, ő vitte a legtöbb piát. Egyszer benne volt a hírekben, ahogy kiállt részegen a Brooklyn hídra, miközben azt ordibálta, hogy "Az ötven az új húsz". Aztán tavaly majdnem kicsapták mikor Mrs. Bates rajtakapta, hogy pár diákkal füves cigit szívtak egy szertárban. Ötletem sincs hogyan, de valahogy azt is megúszta. Mondom, ez a nő egy legenda.
– Szép teljesítmény – vontam fel a szemöldököm, számat vékony vonallá préselve.
– De még mennyire szép. A legnagyobb példaképem – vigyorgott Harry. – Szerinted kérhetek tőle autogramot, vagy az már kicsit sok?
– Nagyon sok – bólintottam, majd elnevettem magam.
YOU ARE READING
A Lerandrie trilógia 1. - Kegyetlen világ
FantasyA Lerandrie trilógia 1. - Kegyetlen világ Egy haláleset mindent megváltoztat. Egy gyerek halála még kívülállókat is megrendít, és akkor még szót sem ejtettünk arról, hogy bizony gyilkosság történt. Hat éve, pontosan 2012. október 15-én a fe...
