A Lerandrie trilógia 1. - Kegyetlen világ

9. Egy név, egy nyom - Második rész

    Igyekeztem mélyeket lélegezni amint megálltam és felpillantottam a tizenhárom-emeletes téglaszínű épületre, melyen aranyszínű nyomtatott nagybetűkkel állt a ONE POLICE PLAZA felirat. Éppen indultam volna a bejárat felé, mikor megláttam az előbbi felirat felett az EMPLOYEE INTRANCE (bejárat alkalmazottaknak) feliratot. Körülnéztem egy másik bejáratot keresve. Pár pillanattal később észrevettem a tőlem nem sokkal jobbra lévő bejáratot, rajta a WELCOME TO POLICE HEADQUARTERS (üdvözöljük a rendőr-főkapitányságon) és a VISITORS ENTRANCE (bejárat látogatóknak) felirattal.

    Miután elhagytam a Third Avenue Residence-t és egy huszonnégy perces vonatút után leszálltam a rendőrségtől nem messze, kerestem egy helyet, ahol hozzájuthattam egy kevés reggeliként szolgáló ételhez, és egy pohár kávéhoz. Így mire elértem a One Police Plaza-t már reggel hét órát mutatott a mobilom kijelzője. A rendőrségen belül hatalmas nyüzsgés volt, bár gondolom, ez szokásosnak mondható.

    – Segíthetek? – kérdezte egy női hang mögülem.

    Megfordultam, hogy láthassam az illetőt, és mint kiderült, a hang a recepciós nőtől származott.

    – Mrs. Scarlett Morris-t keresem – válaszoltam, remélve, hogy segít megkeresni a nőt. – A nevem Iris Devlin – tettem hozzá, látva a recepciós nő zavarodott arckifejezését.

    – Persze, tényleg, mondta, hogy vár valakit – bólintott a nő. – Ha jól sejtem valahol a negyediken tartózkodik. Ha mégsem, akkor jöjjön vissza ide, és szólok neki, rendben?

    – Rendben, köszönöm – mosolyogtam a nőre, majd elindultam a liftek felé.

    Meglepetésemre egyedül voltam a liftben. Megnyomtam a négyes gombot, majd pár pillanattal később a lift megállt a negyedik emeleten. Miután kiszálltam, jópáran megbámultak, nem értve, mit keresek itt. Velem szemben egy pult volt, mögötte egy idősebb, szemüveges férfi ült, balra pedig egy folyosó nyílt, szürkés falai mentén mindkét oldalt faajtókkal, melyek nagy valószínűséggel irodákra nyílnak. Elindultam az irodák irányába. Pontosabban csak indultam volna, ugyanis a pult mögött ülő férfi megállított.

    – Elnézést, keres valakit? – pillantott rám szemüvege fölött gyanakvó tekintettel.

    – Igen – bólintottam. – Egy Mrs. Scarlett Morris nevű nőt.

    – Milyen ügyben keresi? – kérdezte, miközben egy pillanatra az előtte lévő számítógép monitorára nézett, de szinte azonnal vissza is kapta rám a tekintetét, mintha azt hinné, hogy ha egy percre nem tartana szemmel, felforgatnám az egész helyet.

    – Egy férfivel kapcsolatban, akit az éjszaka vettek őrizetbe, legalábbis Mrs. Morris ennyit mondott nekem – feleltem.

    – Mrs. Morris ennyit mondott önnek? Miért, önnek mi köze hozzá? Mi maga, valami újságíró?

    – Tessék? – hitetlenkedtem a férfi cseppet sem kedves kérdései hallatán.

    – Azt kérdeztem, hogy…

    – Barnes, nyugodjon meg! Én hívtam – jelent meg mellettem egy középkorú nő csípőre tett kézzel. – Iris Devlin, ha jól sejtem – mosolygott rám a nő, mire bólintottam. – Scarlett Morris vagyok, jöjjön velem, erre van az irodám – intett a folyosó felé, én pedig követtem.

    A folyosó jobb oldalán lévő harmadik faajtót nyitotta ki Mrs. Morris, bement, majd egy kézmozdulattal invitált arra, hogy kövessem.

    Az iroda úgy nézett ki, mint amin végigsöpört egy kissebfajta tornádó. Dossziék tucatjai hevertek a fából készült íróasztalon, és csodálnám, ha a nő maga tudná, hogy mi és hova tartozik. Leült az íróasztal mögött lévő irodai székbe. Mrs. Morris beletúrt vállig érő barna hajába, sóhajtott egyet, és halványan elmosolyodott. Szemei alatt sötét karikák látszottak, és szinte sugárzott róla a kialvatlanság.