A Lerandrie trilógia 1. - Kegyetlen világ

6. Az Up&Down - Első rész

    A földet bámultam. Nem tudtam hova tenni a történteket. Olyan volt, mint egy élethű álom. Egy élethű rémálom. Ezek megtörtént dolgok? És ha igen, vajon mi történt utána? Hiszen egy pár perc után már biztos voltam benne, hogy Harry volt az a fiú, akit láttam. Most mégis itt állt velem szemben, látott, hallott, és engem figyelt, miközben ezeken gondolkodom.

    – Hé… Jól vagy? – kérdezte. A karom után nyúlt, de elhúzódtam tőle.

    Nem voltam benne biztos, hogy bántani akart volna, de mégis ma ismertem meg. Jobb tartózkodónak lenni.

    – Ez meg… ezt… – próbáltam egy normális mondatot összehozni, még mindig a padlóra szegezett tekintettel. – Ez mi volt? – kérdeztem összehúzott szemöldökkel, és a fiúra emeltem a tekintetem.

    – Hidd el, én sem tudok sokkal többet, mint te. Csak volt egy teóriám, és… Hát, azt hiszem bevált – mondta csendesen, mégis izgatottan.

    – Azt hiszed bevált? Te kísérleti alanynak használsz? – kérdeztem, és éreztem, hogy eluralkodik rajtam a pánik. Ez nem normális. Ez minden, csak nem normális.

    – Dehogyis, de miért vagy így kiakadva? – válaszolt a kérdésemre egy újabb kérdéssel.

    – Kibaszottul elütött egy kocsi, amit azt hiszem te vezettél, és még csak el sem estem! Még csak nem is éreztem, hogy hozzámért volna! – mondtam tágra nyílt szemmel.

    – Ó, igen. Ez már egyszer megtörtént. Bocs, nem gondoltam volna hat évvel ezelőtt, hogy egyszer majd valaki képzeletben ott áll az út közepén – mondta szemét forgatva, hangjában pedig ugyanazt a szarkazmust éreztem, mint délelőtt.

    – Szóval akkor tényleg… amit az előbb láttam, valóban megtörtént – mondtam ismét nyugodtan. – Sajnálom… A húgod…

    – Mira – mondta, és leült az ágyam szélére. Most ő volt az, aki a padlóra meredt. – Az egyetlen emberi lény, akire bármikor számíthatok – mondta szomorúan mosolyogva. – Ezek szerint követtél anyám házába… – sóhajtotta.

    – Na várj – kezdtem bele –, te nem ugyanazt láttad, amit én?

    – Nem éppen… – mondta Harry. Kezeit összekulcsolta maga előtt.

    – Hát akkor…?

    – Szóval Bloodwing. Neked elárulta a nevét – behunyta a szemét. – Láttam, hogy szerezted a sebet.

    Hátráltam egy lépést, kezeimet védekezően magam elé emeltem. A név hallatán felkavarodott a gyomrom.

    – Nem… – mondtam remegő hangon – Te jó ég…

    Leültem Harry mellé az ágyamra. Arcom elé emeltem a kezeimet, hogy ne látszódjon az a pár könnycsepp, ami az arcomon végigfolyt.

    – Ezt senkinek nem mondhatod el. Senkinek, vagy esküszöm, hogy kicsinállak – nem gondoltam komolyan, de a hangomból ítélve akár komolyan is vehette. – Senki az égvilágon nem tudott eddig Bloodwing-ről. Nem mondtam el senkinek, mert azt hittem őrültnek tartanának.

    – Nem vagy őrült. Hiszen… Én is találkoztam vele.

    Pár pillanatnyi csend után Harry nagy levegőt vett, majd lassan kifújta.

    – Az a srác… Ő…

    – Adam Hunter – válaszoltam, félbeszakítva mondanivalóját. Furcsa érzés volt kimondani Adam nevét ennyi idő után. – Tizenhárom voltam, ő pedig tizennégy. Tizennégy évesen gyilkolták meg a szemem láttára azt a személyt, akiért bármit megtettem volna, csak azért, hogy… – nem tudtam befejezni a mondatott, mert elcsuklott a hangom.