A Lerandrie trilógia 1. - Kegyetlen világ

15. A bűn városa - Harmadik rész

    Draven rezzenéstelen arccal bámult ki az ablakon. Fáradtnak tűnt, a kemény széken félig lecsúszva ült, és szemmel láthatóan küszködött az ellen, hogy el ne aludjon. Az üvegen keresztül beáramló meleg fényben Draven egyébként is különleges, sárgásbarna szemei egészen élénk narancssárgának hatottak, mint két simára csiszolt borostyánkő. Éppen az jutott eszembe, hogy ha titokban megörökíthetném ezt a jelenlegi jelenetet, később órákat is tölthetnék azzal, hogy lerajzoljam a fiút, amikor Draven a szeme sarkából rámpillantott, és normál ülőpozícióba szenvedte magát, majd könyökével a térdein támaszkodott meg.

    A csend már így is kínosra nyúlt, és tudtam, hogy ez csak rosszabb lesz, ha nem lépek valamit. – Egyszer lerajzolhatlak? – böktem ki a legelső random dolgot, ami eszembe jutott, majd mentálisan felpofoztam magam, amiért nem tudtam előállni valami sokkal kevésbé kínos kérdéssel. Ha belegondolok, még az sem lett volna ennyire kínos, ha azt kérdezem meg, vannak-e macskái.

    Draven zavarodott tekintettel, felvont szemöldökkel nézett rám. – Ööö... Nem tudtam, hogy tudsz rajzolni.

    – Csak egy hobbi – vontam vállat.

    A fiú kiegyenesedett, majd szóra nyitotta a száját. – Szóval... Ami Alexandria Bay-ben történt...

    – Muszáj erről beszélnünk? – sóhajtottam fel.

    – Nem, nem én csak... Ne haragudj, rendben? Nem tudom, mi ütött belém, és bocsánatot akarok kérni.

    – Hát, oké. Bocsánatkérés elfogadva – erőltettem magamra egy halvány mosolyt.

    – Szent a béke? – nyújtott kezet.

    – Szerintem egy kicsit már túlreagálod, de persze – fogadtam el a nekem nyújtott kezet.

    A beszállási idő közeledtével a két stáb nagy része még a gyülekező előtt körénk terelődött össze. Mr. Hayes odaült hozzánk beszélgetni, hogy Maddie-től még egy kis időre megszabaduljon. Kiderült, hogy munkahelyi komolyságától eltérően szolgálaton kívül Frederick Hayes egy humoros, barátságos férfi, aki az egész életét a filmeknek szentelte, és sosem lett családja. Éppen egy régi történetet mesélt Dravennek és nekem, mikor egy női hang szólította nevén a férfit a tömegből.

    – Nocsak, nocsak, kit látnak szemeim. Mr. Frederick Hayes, mi járatban errefelé? Ezek itt a... növendékei? – mutatott ránk a nő, mézesmázos hangját beszennyezte a megvetés hangsúlya. A hang tulajdonosa egy, valahol az ötvenes éveiben járó nőé volt, aranyszőke haja tökéletesen göndörített loknikban hullott a hátára. Krémszínű kötött ruhát, és magassarkú barna bőrcsizmát viselt, frissen manikűrözött kezeiben elegáns táskát szorongatott.

    Mr. Hayes megigazította zakója összegyűrődött ujját, szemüvegét pedig visszatolta a helyére, mielőtt válaszolt volna. - Mrs. Maynard, örülök az ismételt találkozásnak.

    – Hogy is hívják azt a kis iskolát, aminek a rektorának nevezték ki? – kérdezte az említett Mrs. Maynard, bár erős sejtésem volt, hogy teljesen tisztában van a válasszal.

    – Ajjaj, megérkezett a konkurencia – suttogta Draven, hogy csak én halljam, majd a nő mögött rendezett csapatban álló, velünk egykorú személyekre mutatott.

    – Annak a kis iskolának New York Film Academy a neve, nagyszerű képzést biztosító magániskola, és tudja 2018 legjobb filmes egyetemévé szavazták meg – hangsúlyozta a "legjobb", és "nagyszerű" szavakat Mr. Hayes. – De tudja, elég nagy illetlenség, hogy az én kiemelkedően tehetséges diákjaimnak még nem mutatkozott be.