A Lerandrie trilógia 1. - Kegyetlen világ

Epilógus

    A bűn városának utcáin hűvösen söpört végig a szél, fel-felkapott néhány eldobált hulladékot, és megzörgette a sárguló, száraz leveleket a kertvárosi telkek előtt álló egy-egy fán. Mikor Dravennel az oldalamon felszálltunk a kisbuszra, a műszerfalon álló digitális óra kijelzőjére pillantva megállapítottam, hogy hamarosan hajnali egy óra lesz, így hivatalosan is beköszöntött a november.

    A múzeumtól a buszig vezető néhány utcányi gyalogút alatt alig-alig szóltunk csak egymáshoz. Én még mindig képtelen voltam kiszakadni a sötét burokból, ami körbevett és behálózott engem. Draven sem beszélt sokat, mindössze visszaadta a telefonomat, amit korábban nála hagytam, és elmesélte, hogy a többieket visszaküldte, mikor Mike és Alisson a telefonon keresztül értesítette, hogy odafent tűz ütött ki, és egyedül neki volt meg rá a képessége, hogy eloltsa azt. A továbbiakban csak arról igyekezett megnyugtatni, hogy a többiek sem hagytak volna engem ott, pusztán logikai szempontból mentek vissza, és hogy a buszban várnak és aggódnak értem. Minderre én oda se figyeltem, csak némán bámultam magam előtt az aszfaltot, ahogy igyekeztünk, nehogy meglássanak minket a helyiek.

    Most, immár a kisbusz területén belül vérző, sebesült felkaromat szorongattam jobb kezemmel, reménytelenül próbálva csillapítani a vérzést. A többiek síri csendben, kíváncsian figyelték, amint Draven a leghátsó, széles üléshez vezetett engem, majd intett Kelly-nek, hogy ma este ugyan már másodjára, de szükség van rá.

    Alisson és Mike még mindig a fiú laptopja mögött gubbasztottak, és mivel ők innen néztek végig mindent, ami a múzeumban történt, még ha hang nélkül is, de tisztában voltak a dolgok alakulásával. Mike úgy tűnt, szorong, bár nem tudtam volna megállapítani, hogy a hatalmas tűz miatt, amit ő csak képernyőn keresztül láthatott – noha valószínűleg ő éppúgy élvezte volna, mint mikor a new york-i lakás alagsorában azt tesztelte le, hogy vajon tűzálló-e –, vagy attól, amit tettem. Vele ellenben Alisson rémült ábrázattal pásztázott minket, és halkan sírogatva ugrott fel, hogy szoros ölelésbe vonhassa féltestvérét.

    Greg az egyik kettős ülésen ült egyedül, térdeit felhúzva gömbölyödött össze, és tágra nyílt szemmel bámult rám – ha nem ismertem volna azt a bizonyos érzést, ami a fiú szemében tükröződött, azt hinném, tőlem ijedt meg, de sajnos nagyon is tudtam, hogy ez az üveges tekintet pánikot fojt magába.

    – Vége van – suttogtam, most először megszólalva, mióta visszaértünk, és bár talán senki más nem hallotta a buszon, láttam, hogy Greg valamelyest felengedett, és megkönnyebbülten felsóhajtva temette az arcát a tenyerébe.

    Lacey és Jay kettesben várakoztak egy újabb üléspáron. Jay szeretetteljes pillantásokat vetett a fekete hajú lányra, aki, amíg fel nem figyelt a léptek zajára, fejét a fiú vállára hajtva bóbiskolt, most pedig még mindig kimerülten a történtektől, laposakat pislogva nézett körül. Megállapodott rajtam a tekintete, és a szemében egyszerre ezernyi kérdés villant fel, mégis inkább csendbe burkolózott.

    Újabb kettes csoportot alkotva foglalt helyet Zacky a volán mögött, a közvetlenül a sofőri ülés mögött elhelyezkedő széken Faye-jel, és halkan beszélgettek, kiélvezve, hogy több mint három év után újra találkozhattak. A szófoszlányokat hallva Zacky éppen a régi közös barátaikról mesélt Faye-nek, tele számomra csupa ismeretlen nevekkel. Faye csak futó pillanatra nézett rám a busz végébe, de így is észrevette, hogy megsérültem. Hirtelen fordult vissza Zacky felé, és sietősen mondott valamit, amit nem tudtam kivenni.

    És végül leghátul, a hozzám legközelebbi székpáron várt Harry, mellém pedig éppen Kelly ült le. Draven állva maradt, és összefonta karjait a mellkasa előtt.