A Lerandrie trilógia 1. - Kegyetlen világ

12. Egy csapat vagyunk - Harmadik rész

    – Ez nem jó ötlet... Ez nem volt jó ötlet, nagyon, de nagyon nem volt... – járkáltam fel s alá a New York City külvárosában elhelyezkedő elhagyatott ház egyik szobájában, mely egykor Faye nagyszüleinek hálószobájaként szolgált.

    Az emeleti szobában egy üres szekrénysoron és egy franciaágyon kívül semmi egyéb bútor, vagy tárgy nem volt. Az ágyon is csak egy fehér lepedő terült szét, még ágynemű sem foglalt rajta helyet. A padlózatot a régies családi ház többi helyiségével ellentétben natúr falapok borították, a falak pedig zöldes színben pompáztak. Egészen otthonosnak lehetett volna mondani, ha a sarkokban nem leselkedtek volna ujjnyi nagyságú pókok a hatalmas hálóik tövében, és esetleg pár képpel a falon még egy kis életet is lehetett volna lehelni a szoba hangulatába. Amint ott álldogáltam és igyekeztem megnyugtatni magamat, akkor vettem csak észre, hogy amit eddig egy hatalmas ablaknak véltem, valójában egy ajtó volt, ami egy, a hátsó kertre néző erkélyre nyílt.

    Egy rövid idő után megelégeltem, hogy csak bentről figyeljem az őszi falevelek élettelen lengedezését, így megkíséreltem kinyitni az erkélyre vezető ajtót. Meglepetésemre a kilincs ugyan először nehézkesen mozdult meg a kezem alatt, az ajtó nem volt bezárva. Amint ez erkélyre helyeztem bakancsom talpát, megcsapott a hűvös, lágy őszi szellő, mely a falevelekkel és a gyengébb ágakkal is vígan játszadozott ezekben a késő délutáni órákban. Mikor aznap délután a házhoz értünk, még napos idő volt, és nem készültem fel ekkora hőmérséklet-csökkenésre, így mivel mindössze egy fekete szaggatott farmer, egy szürke rövidujjú póló és egy bordó cipzáras pulóver szolgált csak öltözékemül, egy rövidke pillanatra végigfutott a testemen a hideg okozta borzongás. Szorosabban összehúztam magam körül a pulóverem, és az erkélyt övező fém korlátra támaszkodtam, mely az idő kegyetlen vaskeze alatt teljesen elrozsdásodott, itt-ott pedig kisebb-nagyobb területeken lepattogzott róla a vörös festék.

    Elképzelni valamit, fejben milliószor lejátszani jeleneteket – ezt biztosan mindenki csinálta már életében legalább egyszer. Aztán, ezután két lehetőség van: vagy minden a terveiddel szembe fordul, és bárhogy is küzdesz, az egész bukott ügy, vagy pedig az utolsó pillanatban megfutamodsz. Nos, az utóbbi, fogalmazhatunk úgy, hogy félig megtörtént.

    Fény és Sötétség háborúja...

    És én erre bátran vállalkoztam... Akkor most miért rohantam el a megfutamodás határán?

    Nagyon jól tudtam a választ. Én sosem voltam csapatjátékos. Ha valamit el akarok érni, azt egyedül fogom megtenni. Hirtelen azt kívántam, bár sosem találkoztam volna ezekkel az emberekkel, de amint ez a gondolat végigfutott az elmémen, azonnal meg is bántam, mintha csak hangosan mondtam volna ki. Hogy juthatott ilyesmi eszembe? Hiszen nem ártottak nekem semmit... És én mégis azt kívánom, hogy bár még csak nem is ismerném őket? Ez önmagában is őrültség, és nem utolsósorban szívtelenség volt.

    Arcomat tenyerembe temettem.

    Nem engedhetem meg magamnak ezt a gyengeséget.

    Dühömben éppen a korlátra csaptam, amikor valaki gyengéden megragadott a csuklómnál fogva. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy még csak nem is hallottam meg Harry lépteit.

    – Nyugodj meg. Kérlek – Harry sötét szemei nyugodtságot sugározva fürkésztek engem, miközben én a fiú szavait követve igyekeztem visszazökkenteni magamat.

    – A többiek? – kérdeztem miután valamelyest megnyugodtam, és már ismét a hátsó kertben álló fák lombjait vizslattam céltalanul.

    – Lent vannak. És számítanak rád – tette hozzá oldalra pillantva.

    – Egyedül folytatom tovább – jelentettem ki.