A Lerandrie trilógia 1. - Kegyetlen világ

17. A gála - Második rész

    Másnap reggel hangos nyöszörgésre ébredtem. Először nem is furcsálltam, ugyanis a figyelmemet elvonta az erős, délelőtti napfény hatására kialakuló enyhe, szúró fájdalom a fejemben. Úgy tűnt, múlt este valamilyen úton-módon az én szervezetembe is került valamennyi alkohol, még akkor is, ha ez közel sem volt annyi, amennyit a többiek fogyasztottak. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy pár óráig tűrnöm kelljen az ezzel járó fejfájást.

    Felvillantak előttem a tegnap este emlékei, és abba az irányba pillantottam, ahonnan a nyöszörgést hallottam. Ez pedig egyenesen a hálószoba padlójáról származott. Olivia és Maddie a kemény kőpadlón feküdtek – pontosabban csak Olivia, ugyanis Maddie a derekát fogva ülő helyzetbe szenvedte magát. A nő látványa egy óvodásra emlékeztetett, ahogyan kinyújtott lábbal ült a földön. Kelly a saját ágyában feküdt, és megállapítottam, hogy a lakosztályunk összes lakója a mi, kisebbik hálószobánkba volt összezsúfolódva – Loren kivételével.

    – Ti meg mit kerestek ott a földön? – Kelly mandulavágású szemei kikerekedtek, és paplanját úgy ölelte magához, mintha arra számítana, hogy az biztonságot nyújt majd neki.

    Maddie válasz helyett csak a halántékára szorította a mutatóujját. – Hasogat a fejem – nyöszörögte. A földön tapogatózott valami után kutatva, majd egy pillanattal később orrára tolta karcos lencséjű szemüvegét. Hunyorgott, amint valamit a csuklóján méregetett, majd hangosan felnevetett. Előbb Kelly, majd az én irányomba fordította a karját. – Van egy alpakás tetoválásom. Fogalmam sincs honnan, de van.

    Kelly körbepillantott. – Hol van Loren?

    – Hát nem emlékszel? – Közben Olivia is feltápászkodott, mire Kelly megrázta a fejét. – Mindegy, a lényeg, hogy ne menj be a másik szobába.

    – Mi? Miért? – Kelly Olivia minden figyelmeztetése ellenére kiugrott az ágyából, és a nappaliba igyekezett, én pedig követtem.

    A nappali közepén jártunk, mikor kivágódott a másik hálószoba ajtaja, és egy rözsdavörös hajú fiúval találtuk szembe magunkat. Szeplős arca, meg az orrán ülő régimódi szemüveg kifejezetten ismerős volt. A memóriámban való rövid kutakodás után eszembe jutott, hogy hol láttam már ezelőtt a fiút: ő volt az, aki a repülőgépen megnyugtatta az idős francia férfit, mert sem Draven, sem én nem beszéltünk franciául. Olivernek hívják, és a Juilliardon tanul. – Helló! – intett vidáman a fiú.

    Mögötte Loren jelent meg az ajtóban. – Mi van, mit bámultok annyira? – fintorgott a lány, amint Kelly-re és rám pillantott.

    – Ti... Oké, nem, inkább nem kérdezek semmit, csak úgy teszek, mintha semmi sem történt volna. – Kelly védekezően feltartotta a kezeit, és inkább a lakosztály minikonyhája felé vette az irányt, ahol felkapott egy üveg ásványvizet a pultról, majd jópárszor belekortyolt, mielőtt eltűnt volna a fürdőszobában.

•••

    Egy órával később éppen a Mandalay Bay társalgójába tartottam, mikor egyre inkább tudatosult bennem: ma van a gála napja. Kíváncsi lettem volna rá, hogy mások is érzik-e ennyire a mellkasukban dübörgő feszült izgatottságot, vagy csak én voltam az, aki már kora délelőtt ezen pörgette az agyát. Amint azonban a forgalmas folyosóra tettem a lábam, megbizonyosodtam róla, hogy közel sem én voltam az egyetlen. Igaz ugyan, hogy a hotelnek több mint háromezer szobája volt, ezek túlnyomó részét az Államok minden pontjáról érkező filmkészítő tanoncok foglalták el.

    A társalgó legnagyobb meglepetésemre cseppet sem volt tömve. Úgy tűnt, szinte mindenki az esti gálára készülődött, akik pedig mégis a társalgóban lézengtek, hát nem úgy tűnt, hogy egyetemista utazók lettek volna. Öltönyt viselő üzletemberek, és elegáns ruhát viselő feleségük üldögéltek a bézs színű fotelekben, kivéve egyet, ami a helyiség ablakhoz közeli sarkában volt.