A Lerandrie trilógia 1. - Kegyetlen világ

14. Animus - Harmadik rész

Nem sokkal az után, hogy Alisson magára rángatott valami ruhát a hálóinge helyett, már arra vártunk, hogy beszállhassunk a liftbe. Alisson fél óra alvás után úgy nézett ki, mint egy tépett veréb. Haja kócos volt, mint kiderült a pólóját fordítva vette föl, de levenni és fordítva felvenni nem volt kedve, kockás inge gyűrötten lógott rajta, egyik ujja egészen a kézfeje közepéig lelógott, míg a másik a könyökéig fel volt hajtva.

- Nem értem. Azt mondtad, Greg autista. Akkor miért haldokolna? Ennek semmi értelme. - Alisson a szemét dörzsölgette, miközben a lift egyre közelebb került a Third Avenue Residence hatodik emeletéhez, hogy aztán levihessen minket.

- Nézd, még én sem értek mindent, de Caecus szerint haldoklik. Tudtommal Gregnek nincs szobatársa, úgyhogy oda kell érnünk, mielőtt már túl késő lenne. Ott majd minden kiderül... Remélhetőleg.

A lift megállt a hatodikon, az ajtók kinyíltak, mi pedig beléptünk a felvonóba. A szemben lévő falra hatalmas tükröt erősítettek, ebből pedig nyúzott tükörképem nézett vissza rám.

Az ajtók már éppen teljesen becsukódtak volna, amikor a keskeny résbe egy alacsony figura szökkent be, mire a fémajtók ismét kitárultak. Kelly kifulladva botorkált oda kettőnk mellé. - Hallottam a beszélgetéseteket. Ugye nem baj, ha veletek jövök? - kérdezte a lány.

- Hát, attól függetlenül, hogy elég érdekes lesz, ha csapatostól rontunk be Greghez, csak nyugodtan - felelte Alisson.

Kelly sóhajtott egyet, majd rámnézett. - Próbáltam valahogy szólni Loren prédikációja közben, de nem akartam, hogy gyanakodni kezdjen.

- Na igen, Lorent ismerve nem járnánk jól, ha gyanakodna arra, hogy valami nem stimmel velünk. Greg így is gyanús neki, ez éppen elég bajt jelent. Nehéz elhinni, hogy unokatestvérek, amennyire gyűlölik egymást. - Az utolsó mondatot csak egész halkan tettem hozzá.

- Várj, mi? - Kelly villámgyorsan kapta rám a tekintetét. - Unokatestvérek?

- Igen. Nagyszerű, igaz? - motyogta Alisson.

Kelly felvont szemöldökkel bámulta a felvonó ajtaját, arra várva, hogy az kinyíljon előttünk, mikor az első emeletre érünk. - Mondhatom, szép kis család lehet.

Mikor végre elértük az első emeletet, és arra a folyosóra értünk, amelyiken Greg szobája is található, a feszültség az eddigieknél is nagyobbra fokozódott. A fehér ajtó előtt mindhárman megtorpantunk. Az ajtó alatt lévő keskeny résen nem szűrődött ki lámpa fénye, teljes sötétség honolt az egész folyosón.

- Hármunk közül te ismered őt a legjobban - mondta Kelly látván a bizonytalanságomat. - Neked kellene bekopognod.

- Oké - helyeseltem, majd kezemet az ajtó irányába nyújtottam.

Éppen kopogni készültem, mikor odabentről léptek zaja hallatszott, amit hangos csörömpölés követett, mint amikor üveg törik össze. Idegesen dörömböltem az ajtón. - Greg! Bent vagy?

- Hagyj békén! - jött a válasz. Greg hangja közel sem olyan volt, mint az tőle a megszokott. Sütött belőle a düh és az elkeseredettség, és tagadhatatlan volt, hogy sírt.

Gondolkodás nélkül a kilincs után nyúltam, és tágra nyitottam az ajtót.

Greg lehajtott fejjel, az ajtónak háttal állt a szoba közepén. Az ablakon beszűrődő halovány holdfény megcsillant a lábai körül heverő üvegszilánkokon. Valaha egy vázát alkothattak, ugyanis a szilánkok között három szál fehér szegfű hevert, melyek tépett, elroncsolódott szirmaikkal szívbemarkoló látványt nyújtottak. Greg bal kezével talán a szemét törölhette meg, míg jobb karja a teste mellett lógott, a tenyerén az üveg által okozott vágásokból sötét csíkokban csordogált végig a vér, majd ujjai végéről a földre csöpögött. Az egyik szegfű hófehér szirmait sötétre festették a vércseppek. Válla felett elpillantva rám emelte a tekintetét, és az ajtó irányába fordult. Arcát fényesen csíkozták a könnyek, szabad szemmel is látni lehetett, hogy egész testében remeg.