A Lerandrie trilógia 1. - Kegyetlen világ

9. Egy név, egy nyom - Harmadik rész

    Ha nem mondod el, hol van… – visszhangzott a fejemben a mondat újra és újra.

    – Mit keresett? – kattogott az agyam. Bloodwingnál nem volt fegyver az acélkarmokkal ellátott páncélkesztyűn kívül. Azonban tisztán emlékszem, hogy egyikőjük pisztolyt szorított a halántékomhoz. Szinte száz százalék, hogy a Spencer Cox nevű férfi ő volt, nem pedig Bloodwing. – Mondott valamit ezzel kapcsolatban?

    – Egy árva szót sem – rázta a fejét Mrs. Morris. – Van bármi ötlete? – pillantott rám a nő.

    Gyanakvó pillantást vetett rám, amitől egy pillanatra a hideg is kirázott.

    – Ki volt az a lány? – kérdeztem mindezek ellenére.

    – A lány neve – a képernyőre pillantott –, Rebecca Berry. Talán ismeri? – tette hozzá az arckifejezésemet látván.

    Rebecca Berry.

    Lassan bólintottam.

    – Egy projekten dolgozunk közösen. Pontosabban már csak dolgoztunk.

    – Ez megmagyarázhat pár dolgot – válaszolta Mrs. Morris azonnal. – Cox a szomszédos helyiségben van. Bejön hozzá velem?

    – Csak ő mehet? – előzött meg Mark a válasszal.

    – Igen. Önök pedig itt maradnak, és várnak – mondta Mrs. Morris. – Nos, Ms. Devlin?

    – Természetesen – mondtam határozottan.

    Az említett helyiségben egy középkorú férfi ült az asztalnál, fejét lehajtotta, könyökével a combján támaszkodott, kezei az asztal alatt voltak. Szőke hajába ősz hajszálak vegyültek. Lassan felpillantott, miután hallotta a zár kattanását, és acélkék, hideg tekintetét rám, és a mellettem álló nőre vetette. Mindketten helyet foglaltunk a férfivel szemben.

    – Ez hihetetlen – nevette el magát halkan. – Együgyűek.

    – Mr. Cox, ő itt… – kezdte Mrs. Morris, de Cox közbevágott.

    – Pontosan tudom, hogy kicsoda – mondta Cox. – Neked viszont fogalmad sincs arról, hogy én ki vagyok. Vicces, igaz?

    – Többet tudok, mint ahogy maga gondolja – sziszegtem összeszorított fogakkal.

    – Persze, természetesen – nevetett ismét.

    Kezem ökölbe szorult. Mrs. Morris jelentőségteljes pillantást vetett rám észrevévén az idegességem, mire igyekeztem önmagam nyugtatni.

    Kilégzés, belégzés.

    – Mr. Cox, tudna mondani valamit azzal kapcsolatban, amit Ms. Berry-nek mondott tegnap este Adam Hunter hat évvel ezelőtti halálát illetően? – kérdezte Mrs. Morris egy rövid csend után.

    Cox pislogás nélkül bámult előre, miközben ajkán egy apró mosoly játszadozott. Mintha meg sem hallotta volna a nő kérdését. Mintha lefagyott volna.

    Idegesen felsóhajtottam.

    – Maga Bloodwing embere, igaz? – tettem fel a kérdést, ügyet sem vetve arra, hogy Mrs. Morris füle hallatára említettem meg az ismeretlen gyilkost.

    Ismét semmi reakciót nem mutatott. Ugyanúgy ült, ugyanoda nézett, ugyanúgy mosolygott, mint akit hipnotizáltak. Hátrapillantottam, annak reményében, hogy majd meglátom, mi köti le Cox figyelmét. Nem jártam sikerrel, ugyanis mögöttünk csak egy üres, fehér fal volt. Semmi egyéb, nem még valami olyan érdekfeszítő dolog, amire valaki ilyen szinten koncentrálna, mint Cox.