A Lerandrie trilógia 1. - Kegyetlen világ

16. A földalatti iroda - Második rész

    A Mandalay Bay egyik tágas felvonójából kiszállva végigbaktattam a krémszínű márványkővel borított folyosón a 3315-ös számú lakosztály ajtaja után kutatva. A kétszárnyú ajtó éppen akkor vágódott ki, amikor megpillantottam a ráerősített táblát, melyen pontosan a 3315-ös szám volt látható.

    Az ajtóban Greg állt, a szokásostól eltérően kipihentnek és vidámnak tűnt. Megtorpant, mielőtt még összeütköztünk volna, és elmosolyodott, mikor észrevett engem. – Szia! – intett egyik kezével. – Mi járatban errefelé?

    – Éppen titeket kerestelek. Hogy vagy? – Éreztem, hogy nekem is halvány mosoly jelenik meg az arcomon, látván, hogy a pár nappal ezelőttihez képest mennyivel jobb állapotban van a fiú.

    – Szuperül. Egyszerűen gyönyörű ez a hely, az álmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer eljutok ide. – Greg végigfuttatta tekintetét a márványpadlón, a sárgás falakon, és a fölöttünk magasan átívelő plafonon.

    – Jó hallani, hogy jobban vagy – helyeztem a kezemet Greg vállára, és óvatosan átkaroltam. Megállapítottam, hogy Greg egy meglehetősen alacsony fiú, olyasmi magas lehetett, mint én, ha nem még nálam is alacsonyabb egy-két centivel.

    – Most viszont megyek, Kelly meg Maddie a társalgóban várnak – mondta Greg, és egy utolsó mosollyal elindult a folyosón a felvonó irányába.

    A lakosztály elrendezése megegyezett a miénkkel, színeiben azonban több téren is különbözött. Míg a mi lakosztályunkban a barna különböző árnyalatai tették ki a színek nagy részét, itt a kék, a fehér, és a bézs uralkodott. Az üres falterületekre absztrakt festmények helyett híres impresszionista és expresszionista festmények másolatait akasztották. A fehér kanapé fölött például Claude Monet A felkelő nap impressziója című festménye lógott, a szoba színeibe tökéletesen passzolt a napfelkelte a zöldeskék vízen úszó csónak sziluettjével.

    Körülnéztem Draven után kutatva, majd miután nem véltem egyetlen körbetekintés után felfedezni a fiút, úgy döntöttem, beljebb megyek az egyik hálóhelyiségbe. Az itt található egyik ágyon szanaszét dobált fekete ruhadarabokat látván megállapítottam, hogy a holmi valószínűleg Draven tulajdona.

    Egy pillanatra meg is feledkeztem a fiúról, amint tanulmányozni kezdtem az ebben a szobában elhelyezett újabb festménymásolatot. Edvard Munch leghíresebb műve, A sikoly halálfélelmet árasztó alakja a vöröses norvég égbolt alatt éppúgy nézett ki, és éppolyan hatással volt rám, mint az emlékeimben élt. Egyszerű festmény, a furcsa, rémült alak mégis különös borzongást futtatott végig a gerincem mentén valahányszor csak ránéztem. Arra emlékeztetett, mit éreztem aznap éjjel a Hudson partján. Ugyanezt.

    És ők is mind ugyanezt fogják érezni aahaláluk előtti utolsó pillanatban – mondta egy halk, belső hang az elmém mélyén.

    – Tetszik? – hallottam a fiú hangját a hátam mögül.

    Hátrapillantottam a vállam fölött, és szám sarkát apró mosolyra húztam. – Ez a kedvencem.

    Draven megjelenése majdnem olyan volt, mint mindig: feketébe öltözött, csak haja nem hullott apró tincsekben egyik szeme elé. Egy világoskék törölközővel igyekezett megszárítani haja nyirkosságát. – Alisson mondta egyszer, hogy érdekelnek a művészetek, és hogy te magad is alkotsz néha.

    Vállat vontam. – Ez igaz. Viszont festeni nem tudok. Ceruzával megy, viszont ha ecsetet adnak a kezembe, meg egy tubus festéket, azzal már úgy bánok, mint egy óvodás.