A Lerandrie trilógia 1. - Kegyetlen világ

6. Az Up&Down - Második rész

    A péntekkel kapcsolatban rengeteg fenntartásom van, így inkább félek, és vagyok kíváncsi, mint izgatott, ahogyan a szobatársam.

    Kedd éjjel gyakorlatilag egy pillanatra sem hunytam le a szemem. Csak a fehér plafont bámultam a vakolaton lévő repedéseket számolgatva, aztán kimentem inni, majd vissza az ágyba, és ez ismétlődött meg újra és újra még legalább ötször. Ennek hatására szerda reggel úgy szálltam fel a vonatra, mint aki másnapos: bármit megtettem volna azért, hogy aludhassak, a fejem lüktetett, bármelyik pillanatban el tudtam volna hányni magam, és legszívesebben mindenkit elküldtem volna egy melegebb éghajlatra. Tökéletes harmadik nap lesz az egyetemen, ugye?

    Hát persze, hogy nem.

    Nem mellesleg az sem jelentett hatalmas előnyt, hogy még mindig nem ismertem ki magam az épület falai között, így minden szünetem azzal telt, hogy egy pohár olcsó kávéval a kezemben kóvályogtam, miközben az "Elnézést, tudna segíteni?", és a "Ne haragudjon, hol találom a...?", szinte már köszönéssé váltak. Nem viccelek, engem úgy fognak itt ismerni, mint "az, aki egy egyenes folyosón is eltévedne". Pompás.

     Az animáció szak órái természetesen nem előadóteremben zajlottak. Sokkal kisebb, középiskolai tanterem méretű, számítógépekkel telepakolt helyiségben kaptunk helyet. Minden fehér és szürke színű volt a teremben, a fém asztalok, a falak, a padlózat.

    Hét sor volt összesen, minden sorban öt asztal. Én az utolsó előtti szélén foglaltam helyet. Mellettem egy olyan srác ült, akit már láthattam valahol, talán Harry társaságában, de már nem emlékszem. Igazán kiemelkedő memóriával rendelkezem, igen. A srác bakancsot viselt, fehér fűzővel: rasszista. Ismét "jó" társaságban vagyok. Kinézete nem volt barátságos, és fogadni mernék, hogy nem csak másnaposnak nézett ki, hanem valóban az is volt.

    Szerencsére nem kellett kommunikálnom vele egészen az óra kétharmadáig, mikor is egy fél pillanatra lecsukódott a szemem.

    – Devlin, hozzád beszélnek! – rántott ki gúnyos hangja a majdnem-álmomból. Az asztal alatt enyhén sípcsonton rúgott.

    – Hé, neked elment az eszed? – fordultam szomszédom felé idegesen.

    – Valami gond van, Mr. Schwartz? – kérdezte az tanárúr, abbahagyva az animációs program bemutatását.

    – Ugyan, az égvilágon semmi probléma – válaszolt a mellettem ülő fiú tettetett nyugodtsággal és egy igencsak sötét mosollyal az arcán. A lehető legtöbb értelemben ellenszenves.

    Feszélyezve éreztem magam az óra további részében, és a szó szoros értelmében arra vártam, hogy "kimenekülhessek" innen, el mellőle.

    A délután folyamán, miközben egy kis kutatómunkát végeztem az egyik holnapi órára, beszámoltam Alisson-nak a történtekről.

    – Ne foglalkozz vele! Seggfejek mindenhol vannak, és lesznek is – ennyi volt a reakciója.

    Csütörtök este kaptam egy telefonhívást anyától, miszerint "tudják, milyen jól fogok teljesíteni", és "már most milyen büszkék rám, kivéve Tyler-t, mert ő azt üzeni, hogy ugyanúgy utál, mint eddig". Tudom, testvéri szeretet a köbön.

    – Van valami programod jövő hétvégére? – kérdezte anya a vonal másik végéről.

    – Azon kívül, hogy elmélkedem a sötét kis életemen? Nem, azt hiszem nincs – válaszoltam.

    – Olyan depresszív vagy, hogy egy pszichológus sírva fakadna tőled – hallottam az öcsém ordibálását a háttérből.

    – Neked is szia – reagáltam "szívmelengető" megszólalására.

    – Szóval? Már több mint egy hónapja nem találkoztunk – mondta anya szomorúan.

    – Ki ne találd... – szólalt meg ismét Tyler.

    – Hallgass már! – kiáltott rá anya végre valahára.

     – Menjek le Brooklyn-ba? – kérdeztem, és örültem, hogy újra találkozhatok a szüleimmel.

    – Elmehetek érted autóval is. Végülis Manhattan nincs messze – mondta izgatottan. – Szeretlek.

    – Én is titeket – köszöntem el anyától.

•••

    Péntek este hat van.

    Ötletem sem volt, mit vehetnék fel. Feltúrtam a szekrényem, és a választásom egy szakadt fekete farmerre, és egy régi szürke fölsőre esett. Farmerem oldalára oldalláncot csatoltam, csuklómra szegecses karkötőt helyeztem. Bakancsomról letöröltem a sarat és a port, így olyan volt, mintha új lenne. Nagy nehezen kifésültem narancsvörös hajamat, és kiengedve hagytam.
Gyakorlatilag készen voltam, ugyanis nem szeretek sokat foglalkozni a külsőmmel. Ideges voltam. Sosem jártam még az Up&Down-hoz hasonló helyen.

    Ittam egy pohár hideg vizet, és lementem a Residence halljába.

     A liftek előtt állva néztem körül, és a hall túlsó felében pillantottam meg a három lányt. Alisson flanel inget, fekete farmert és szokásos Vans cipőjét viselte. Amint meglátott engem barátságosan elmosolyodott, és kezével intett, hogy menjek oda.

    – Sziasztok! – köszöntem elsőként.

     – Szia – köszönt vissza a szobatársam. – Ők itt Lacey – mutatott az egyik lányra, akinek hosszú, egyenes, szénfekete haja volt, ajkai ugyanilyen színűre voltak festve, ami még halványabbnak mutatta fehér bőrét.Sápad tónusú arcából égszínkék szemei ékkőként ragyogtak ki. Eszméletlenül gyönyörű arca volt, és barátságosan mosolygott rám. Csipkés fölsőt, térdig érő szoknyát, necc harisnyát és magassarkú Demonia platform bakancsot viselt, mindezt fekete színben. Nyakában lévő láncról pentagramma alakú medál lógott. Mosolyogva intett nekem, amit én is viszonoztam. –, és Faye – mutatott a másik lányra.

    – Hali – köszönt az említett lány, akinek meglepően mély hangja volt. Szintén bakancsot viselt, amin csak azért lepődtem meg, mert életemben nem láttam annyi bakancsos személyt, mint az elmúlt öt napban. Emellett az öltözéke vörös kockás nadrágból, és egy sötétszürke ujjatlan pólóból állt, melyen Sons of Anarchy felirat díszelgett. Oldalt felnyírt frizurája sötétrózsaszín színben pompázott.

     Már szinte sötét volt, mikor felszálltunk a vonatra. Mindkét lány jófejnek tűnt, de én leginkább csak hallgattam a beszélgetésüket.

    – Stresszelsz? – kérdezte Lacey, miközben rámnézett.

    – Kicsit – vallottam be.

    – Egy fél üveg sör után majd nem fogsz – válaszolta Alisson, amin meglepődtem, ugyanis a lány egy évvel még nálam is fiatalabb.

    – Hogy akarsz te tizennyolc évesen inni? – kérdeztem összehúzott szemöldökkel.

    – Hé, ezért hasznos, ha van valaki a társaságban, aki elmúlt huszonegy – szólalt meg Faye.

    – Te elmúltál huszonegy? – tettem fel az újabb kérdést.

    – Huszonhárom vagyok nyuszi – válaszolt a lány.

    – Ne hívj nyuszinak – ráztam meg a fejem.

    – Okés – tette fel a kezét védekezően.