A Lerandrie trilógia 1. - Kegyetlen világ

1. Múlt - Második rész

   Ahogy megérkeztünk úti célunkhoz, utolsókként szálltunk le, így mire beértem a négyágyas szobába rajtam kívül már mindenki kipakolt. A fölöttem lévő ágyat Diana foglalta el.

   - Az esküvőt mikorra szervezzem? - kérdezte, ahogy beértem. Gúnyt éreztem a hangjában, mégsem tudtam eldönteni, hogy annak szánta-e, vagy csak rosszul sikerült poénnak.

   - Miről beszélsz? - kérdeztem vissza fintorogva.

   Másik két szobatársunk két nyolcadikos lány volt, egy alacsony, teltebb lány, és egy magas vékony. Egyiküket sem ismertem különösebben, viszont gyanítottam, hogy Diana, aki szinte mindenkit ismert, teljesen tisztában volt azzal, hogy kik is ők pontosan.

   - Akarom én tudni, miről van szó? - szólt a teltebb, miközben vörös műkörmeit kopogtatta az ágy széléhez.

   - Nem, Lizzy, egyáltalán nem akarod - válaszolt vissza Diana hűvösen.

   Ismét elcsodálkoztam Diana szokatlan viselkedésén.

   - Chipset? Valaki? - kérdezte Lizzy. Senki nem felelt. - Miért néztek így rám? A kaja mindig jó megoldás. Ha feldúlt, vagy szomorú vagy, csak egyél. Nekem bevált. De ha nem, hát nem. - pillanatnyi szünetet tartott. - Szerintem mi most Sofiával itt hagyunk titeket. Épp menni akartunk.

   - Igen? - kérdezett vissza a másik lány. - Ja, persze, meg akarjuk keresni Emily-t - mondta zavart mosoly kíséretében.

   Miután kimentek sem szóltunk többet Dianával.

   Már épp elfelejtettem volna az utazást, és az Adammel való beszélgetést, amikor a második NYC-ben töltött estén kopogtattak a szoba ajtaján. Épp egyedül voltam, úgyhogy felkeltem az ágyról és ajtót nyitottam.

   - Szia - köszöntöttem Adam-et.

   - Hali! Nincs kedved sétálni egyet? Tök szép a naplemente - mondta bátortalanul.

   - Hm... Okés, miért ne? - mondtam mosolyogva.

   Gyorsan beszaladtam a szobába, hogy magamra kapjak egy pulóvert. Még nem volt különösen hideg, de már gyakran érezni lehetett az őszi szelet, amint megborzongat.

   Sokáig sétáltunk a Central Park ösvényein. Váltakozott, hogy éppen beszéltünk, vagy csendben ballagtunk egymás mellett.

   A park egy darab gyönyörű természetre emlékeztetett New York City apró fényekkel teli hatalmas városa közepén. Csodálatos érzés volt, ahogy a lemenőben lévő nap az arcomba sütött. Behunytam a szemem, és mélyen beszippantottam a fák, és különböző növények illatát. Eső után voltunk, így még inkább kiéleződtek az illatok, keveredve az eső illatával.

   Ahogy kinyitottam a szemem és oldalra pillantottam, észrevettem, hogy Adam engem figyelt. Megfigyeltem mogyoróbarna szemeit. Pár másodperc szemkontaktus után elkaptam a tekintetem. 

   Egyenesen a földre néztem, próbálva eltakarni arcomat, ugyanis éreztem, ahogy elvörösödöm.

   Nem tudom, hogy meglátta, vagy csak megérezte, de amikor felpillantottam, játékosan mosolygott rám. Óvatosan viszonoztam a mosolyát.