A Lerandrie trilógia 1. - Kegyetlen világ

2. Vég - Harmadik rész

   Hangokat hallottam. Kinyitottam a szemem, de először semmit nem láttam. Pár pillanattal később kiélesedett a látásom. Egy ágyban feküdtem, fehér paplan volt rajtam, karomba infúziós csőt kötöttek.

   Akkor döbbentem rá: egy kórházban voltam. Csak kis idő múlva jöttem rá, hogy könnyes szemmel ébredtem.

    – Anya? – ismét felzokogtam. A bal csuklómon vastag kötés volt, följebb, az alkaromon még egy. Sajgott a fejem.

    Az első személy, akit megláttam, az öcsém, Tyler volt.

    – Mi történt? - jött oda hozzám. Kezei közé fogta a kezem. Sokszor idegesítő tud lenni, de jó testvér. Igazán jó testvér.

    Pulóvere ujját a szeméhez emelte. Akkoriban tíz éves volt, de korához képest érett, és megértő. Elsöpörte könnyes, zöld szemei elől sötétbarna hajtincseit.

    A szoba túlsó végében szüleim ültek egy kis padon. Anya vette észre először, hogy felébredtem. Óvatosan odajött hozzám, és fölém hajolva amennyire tudott, megölelt. Apán a szokásos védelmező szerepéhez híven bár aggodalom látszott, érezni lehetett, hogy dühös. Valószínűleg elmondták nekik a történteket.

    – Bárcsak ott lehettem volna - kezdte apám -, akkor most nem lennék ilyen helyzetben.

    – Esélyed sem lett volna - mondtam két nehéz légvétel között. - Négy... Négyen voltak. - megborzongtam.

    Meglepődöttséget vettem észre mind anya, mind apa arckifejezésében.

     – Annyira szeretlek – mondta anya, kis híján elsírva magát, és egy puszit adott az arcomra.

    Anya megnyomta az ágyam mellett lévő nővérhívót. Nem sokkal később egy barátságos kinézetű, fiatal nővér nyitotta ki a kórterem ajtaját.

    – Felébredt? – kérdezte, mire anya aprót bólintott. – Máris szólok az orvosnak.

    Az orvos, miután ellenőrizte minden rendben van-e velem, egy nyomtatványt vett magához, átolvasta, majd rám nézett.

    – Amíg nem voltál eszméletednél, vért vettünk tőled. Ezek itt – mutatott a papírra –, az eredményeid. Mindent rendben találtunk, a sérüléseid gyorsan meggyógyulnak. Ugyan a fejed sérült, belső sérülés éppenséggel lehetséges lenne, de nem nagy a valószínűsége. Nyílt seb nincs. Jelentkezhet amnézia, és hasonlók, ezért pár napig megfigyelés alatt tartunk téged. Ezen kívül minden rendben. Kivéve... – megakadt a szeme a papír alján. – Kivéve itt, ezt az egyetlen apró dolgot.

    – Mi az? – kérdeztem.

    – Az eredmények azt az igen furcsa dolgot mutatták ki, miszerint a véredben lévő vörösvértestek száma dupla annyi, mint egy normál emberé. Ennek köszönhetően a véred jóval sötétebb árnyalatú, mint a megszokott. Ez nem egy feljegyzett betegség, mivel ha belegondolunk, nem igazán lehetnek negatív következményei. Rendellenesség, de akár még a javadra is válhat. Dupla annyi vörösvértest dupla annyi oxigént szállít. Sokkal éberebb vagy, az érzékszerveid élesebb képet mutatnak... gyakorlatilag mindenről.

    Ahogy ezt kimondta, eszembe jutott, ahogyan meghallottam az egyik emberszerű lény suttogását harminc méter távolságból is. Ez állhatott a háttérben.

    – Viszont, az a seb a csuklódon – mutatott a bekötözött sebre. – Emlékszel hogyan történt? Nem tudtuk beazonosítani, mivel készülhetett.

    – Fogalmam sincs. Már csak a fájdalmat éreztem – válaszoltam.

    Az orvos bólintott, majd felállt, és épp indult volna.