A Lerandrie trilógia 1. - Kegyetlen világ

16. A földalatti iroda - Harmadik rész

A motel hátsó falán nem volt más az emeleti folyosón kívül, csak egy ütött-kopott fémajtó - úgy tűnt, ezt nem újították föl.

- Nem tudom elhinni, hogy bűnözőkkel üzletelünk - morogta Alisson az orra alatt alig hallhatóan.

Faye meghallotta a lány kommentárját, és szikrázó szemmel pillantott barátjára. - Tudod jól, hogy valaha én is közéjük tartoztam. - Faye hangja olyan fenyegető volt, hogy még Alisson is jobbnak látta csöndben maradni. - Kövessetek! - mondta a lány, majd a fémajtó rozsdás kilincsére tette a kezét, és egy határozott mozdulattal belökte azt.

A helyiségben vaksötét volt. Jobb ötlet híján feltartottam a tenyerem, melyből halovány, derengő fényt tört elő. A kevés fényben megállapítottam, hogy a szűk térben nem volt egyéb, csak csövek rengetege, és valami, ami talán egy ósdi kazán lehetett. A sötét sarkokból halk motoszkálás hallatszott, amit úgy sejtettem, patkányoktól származhat. Sikeresen kikerültem egy gyanús tócsát a piszkos betonon, a következő pillanatban pedig nekiütköztem valaminek, vagyis inkább valakinek.

- Bocs - hallottam Draven hangját előlem, arcát sejtelmesen világították meg az ujjaim között kiszökő apró fénysugarak.

- Mi ez a hely? - mondta valaki leplezetlen undorral a hangjában, akit úgy ítéltem meg, Kelly lehetett.

Ezután Faye mély hangja hangzott fel. - A Polaroid kazánháza.

Polaroid. Nem szokványos név egy motelnek - gondoltam.

- Ennél azért valami... Tisztább helyre számítottam - felelte Kelly.

Faye halkan felnevetett. - Igyekezzetek már! - A kazánház túloldalán újabb fémajtót nyitott ki, ami egy halványan megvilágított lépcsőre nyílt. Egy lépcsőre, ami a mélybe vezetett.

- Várj... A föld alá megyünk? - kérdeztem hitetlenkedve.

- Pontosan. A kazánház csak egy álcázott bejárat. Ugye nem gondoltátok komolyan, hogy ez a Polaroid? - mutatott Faye a falakból kiálló rozsdafoltos csövekre.

- A Polaroid nem a motel neve? - kérdezte Harry, miközben a lépcsőn baktattunk lefelé az alagsorba.

A lépcső aljára érve egy meglehetősen szűk folyosón találtuk magunkat, amiket a falra szerelt lámpák sárga fénye világított meg. Itt már nyoma sem volt az áporodott szagnak. A narancssárga falak egy részét gondosan lakkozott lambéria borította, a sötétbarna járólapok fényesen csillantak meg a lámpafényben. A folyosó egyetlen sötétre festett faajtóhoz vezettek.

- De, a motelnek is ez a neve. - Faye közvetlenül az ajtó előtt állt. Ilyen távolságból már ki lehetett venni a rá aranyszínű betűkkel írt feliratot: ÜDVÖZLÜNK A POLAROIDBAN. - Viszont ez az igazi Polaroid.

Az ajtó mögött hatalmas tér nyílt, amelyben mindenhonnan hangulatos fények világítottak. Azt az érzést keltette, mintha az éjszakába léptünk volna be. A helyiségben különböző játékgépek és billiárdasztalok sorakoztak, néhány asztalnál pedig elegáns ruhába öltözött középkorú férfiak kártyáztak - valószínűleg póker lehetett. A szemben lévő fal mentén hosszú bárpult nyúlt végig, mögötte egy fiatal, szőke lány törölgetett el éppen pár poharat, majd valamiféle italt töltött bele a bárszéken üldögélő kalapos férfinak. A hatalmas téret pedig a legkisebb mértékben sem értettem túlzásként; úgy sejtettem, nagysága az egész motel alapterületével egyezhet meg.

Olyannyira elvesztem a kaszinó tanulmányozásában, hogy észre sem vettem, amint Faye elszakadt mellőlünk, és az egyik kártyázó társasághoz igyekezett. Egészen messze voltak tőlünk, és csak annyit láttam, hogy a lány óvatosan megkopogtatja egyikük vállát, mire az a valaki őszinte meglepetéssel az arcán pillantott fel rá. Lapjait az asztalra dobta, felpattant a székből, ahol eddig ült, és szorosan magához ölelte Faye-t. Több okból is vártam, hogy ideérjenek hozzánk, a legfőbb ok talán mégis az volt, hogy hétköznapi ruháinkban igencsak kilógtunk a sorból, és sokan akadtak, akik furcsálló tekintettel bámultak minket.