A Lerandrie trilógia 1. - Kegyetlen világ

4. Találkozás - Második rész

    Nem arról vagyok híres, hogy könnyen feladom a dolgokat, ezért egy utolsó próbálkozásképpen kétségbeesetten rángattam meg a szekrényajtót. Mikor ez sem sikerül, rávágtam egyet az öklömmel.

   – Hogy rohadna meg ez a sz… – nem tudtam befejezni a "gyönyörű" mondatomat, mert az idegen fiú minden visszafogottság nélkül kiröhögött.

   – Nem fognád be?! Könyörgöm! Egyáltalán minek állsz itt? – kérdeztem tőle kiabálva, mire végre abbahagyta a nevetést.

   – Van pár indokom, hidd el. Tudod, szeretek új barátokat szerezni – hangjában erős szarkazmust éreztem.

   – És mindenkivel ilyen "egyszerűen" megy? – kérdeztem gúnyosan, miközben kezeimből idézőjelet formáltam. A kérdést figyelmen kívül hagyta.

   – Plusz – mondta –, a többiek valószínűleg azt hiszik elment az eszed. Különc vagy, akárcsak én – majd ezután gyerekesen vigyorgott.

   – Felvilágosítanál, hogy pontosan miért is lennék én különc? – amint kimondtam, azonnal rájöttem magamtól is, de azért úgy döntöttem, hogy megvárom a válaszát.

  – Lássuk csak… – úgy csinált, mintha erősen kellene gondolkodnia –, Egy: magadban beszélsz. Kettő: bemutatsz egy szekrénynek. De, valóban, ez tök normális – megint majdnem elröhögte magát, eközben én csak a szememet forgattam.

   – Ha így folytatod, neked is ugyanaz lesz a sorsod, mint annak a szekrénynek – mondtam, miközben mutatóujjamat felé szegeztem.

   – De egyébként, ha esetleg érdekel, épp most küldted el a francba a szekrényem – mondta halál nyugodtan.

   – Hogy mi bajod van? – kérdeztem, miközben felhúztam a szemöldököm.

   Csak álltam, és nem tudtam eldönteni. Most ugye csak viccel?

   – De hiszen a kulcsom…

   – Szerintem forgasd el – mondta. Úgy nézett rám, mint egy apa a gyerekére, amikor valami hihetetlen baromságot csinál.

   Kezembe vettem a kis táblát.

   – Nyolcvanegy – megfordítottam –, tizennyolc.

   Hát persze… a 81-et, ha száznyolcvan fokban elforgatod 18. Erre magamtól is rájöhettem volna.

   Felnéztem. A jelenlegi arckifejezésem egy zavarodott ötévesére hasonlíthatott.

   Elővette a kulcsát a zsebéből. Úgy csinált, mintha előadást tartana, és ő lenne a figyelem középpontjában.

   A kulcsot a zárba helyezte, majd könnyedén elfordította. Utána egy mozdulattal kinyitotta a szekrény ajtaját.

   Sóhajtottam egyet. Pár pillanatnyi kínos csend után hisztérikusan felnevettem. A szekrénysor felé fordultam és nekitámasztottam az egyiknek a homlokom.

   – Hát ezt nem hiszem el – motyogtam, és a nevetésem már sokkal inkább idegesítő nyafogássá változott.

   Elléptem a szekrénytől és felpillantottam a fiúra. Most ő állt mellettem tanácstalanul. Nem csodálom, nem voltam vele valami kedves.

   – Figyelj, bocs, hogy az előbb úgy rádkiabáltam – fülem mögé tettem egy tincset.

   A plafonra emeltem a tekintetem. Éreztem, hogy elvörösödöm szégyenembe. Hiszen csak segíteni akart. Igaz, előbb is szólhatott volna, ahelyett, hogy elsőre csak kinevetett.

   – Á, ugyan már – mondta, miközben megigazította szemüvegét.

   Zavartan mosolygott. Azt hittem szerencsétlennek nézek ki, de úgy tűnik neki is elég kényelmetlen egy helyzet.

   Mivel még mindig fogalmam sem volt, hogy merre induljak, úgy döntöttem, maradok.

   Most volt csak időm körbepillantani a folyosón. A mindkét oldalt futó szekrénysor jobb oldalt három, bal oldalt két helyen volt megszakítva, ahol azt gyanítom, a különböző irodákba vezető ajtók vannak. A folyosó legvégén is volt egy ajtó, amin az "IGAZGATÓI IRODA" felirat volt. Miért van olyan érzésem, hogy meg fogok ott fordulni párszor?

   Az aulából beszűrődő kora délelőtti napfény megcsillant az ismeretlen fiú sötét szemeiben. Tulajdonképpen még a nevét sem tudom.

   – Új vagy errefelé? – kérdezte, látva az elveszettségem.

   Nem tudom, mióta állhattunk úgy ott szótlanul. Teljesen elvesztem a folyosó tanulmányozásában. Gyorsan összeszedtem magam, hogy válaszoljak.

   – Igen. Nyáron költöztünk ide New York City-be a szüleimmel és az öcsémmel Catskillből, egy pici kisvárosból. Kocsival körülbelül három óra innen. Szóval… nem igazán tudom, hogy mi és merre van – egyik lábamról a másikra helyeztem a súlyt idegességemben, mivel sosem voltam jó az idegenekkel való beszélgetésben. Pár pillanatnyi habozás után megkockáztattam a kérdést. – Segítenél? – reménykedve néztem rá.

   – Persze – vágta rá szinte azonnal. – Hogy hívnak?

   – Iris Devlin.

   – Harry Collins – mondta, majd egy aranyos, bátorító mosoly kíséretében kezet nyújtott.

   Megráztam a kezét, közben éreztem, hogy nekem is egy apró mosoly jelenik meg a szám sarkában.

   Végülis, így már nem vagyok egyedül. Van egy olyan érzésem, hogy hamar jó barátok leszünk.

   – Szerintem mi jóba leszünk. Végülis, mindig a legjobb barátságok kezdődnek a legfurcsábban – mondta, mintha csak olvasna gondolataimban.

   – Igen, szerintem is.

    Feltartottam egyik kezem, amibe adott egy pacsit. Ezen mindketten jót mosolyogtunk.

   Régóta nem éreztem azt, hogy valakivel azonnal barátok lettünk, talán még Alissonnal sem. Úgy érzem, most mégis ez történt.

   Azonban örömöm nem tartott sokáig.

   Bal csuklómba éles fájdalom nyilallt. Próbáltam leplezni a fájdalmam, de az egyre csak kezdett erősödni. Végül a kíváncsiság eluralkodott rajtam, ezért amennyire csak tudtam, észrevétlenül megérintettem a sajgó területet. Amint hozzáértem, az ujjaimmal valami meleg, nedves dolgot tapintottam. Azonnal lenéztem a csuklómra és a kezemre, és megpillantottam a nedves anyagot, aminek a véremnek kellene lennie, ehelyett a fura folyadék nem vörös, hanem feketés színű volt. Erről beszélhetett akkor régen az orvos.

   Viszont amikor megláttam, hogy honnan ered a vér, a szívem kihagyott egy ütemet.

   A furcsa alakú heg, ami már évek óta a bőrömön van, most olyan volt, mintha frissen vésték volna a bőrömbe.

   Remegő kézzel előkotortam a táskámból egy zsebkendőt, amivel letöröltem a vért a kezemről és a csuklómról.

   Eközben Harry pár lépést közelebb jött. Próbáltam úgy tartani a kezem, hogy ne lássa a fájdalom okát, vagyis a heget, pontosabban most már sebet.

   – Jól vagy?– kérdezte bizonytalanul.

   Nem volt időm válaszolni, ugyanis balszerencsémre pont meglátta a sebet.

   – Mi a franc… – suttogta. Végigsimított a karomon.

   Mondani akart valamit, ám ebben a pillanatban a karjához kapott, ugyanarra a pontra, ahol az én sebem van. Lassan felemelte a kezét a csuklójáról.

   Szívem egyre gyorsabb ütemben vert, amikor megláttam az enyémhez hasonló friss, vérző sebet Harry csuklóján. A jel ugyan más mintázatú volt, mint az enyém, de látszik, hogy bárhonnan legyen is az, ugyanonnan származik. Mintha ugyanaz az ember írt volna le két különböző szót.

   – Falfehér vagy – mondtam a sokkolt tekintetű fiúnak.

   – Hogyan szerezted azt a sebet? – kérdezte frusztrált hangon.

   – Bár tudnám… Fogalmam sincs, hogy ki, vagy mi csinálta ezt, egyszer csak…

   – Megjelent. Ugyanez történt velem is – fejezte be Harry a mondatot. Pár pillanatig csak szótlanul meredtünk egymás karjára.

   – Neked mióta...? – kérdeztem. – Csak azt ne mondd, hogy…

   – 2012. október 15. És ha jól sejtem, veled ugyanez a helyzet – nézett a szemembe.

   Amint meghallottam a szörnyű dátumot, elözönlöttek az emlékképek a sötét folyópartról a csillagos ég alatt. Ahogy rekedten beleszóltam a telefonba. Ahogyan reszkettem, majd végül összeestem. Hat év telt el azóta, mégis a legapróbb részletekre is tisztán emlékszem.

   Ismerős érzés, mikor a rengeteg emlék már nem fér el a szívedben, és könnyek formájában összegyűlik a szemedben, majd lassan lefolyik az arcodon? Bármennyire is szerettem volna most ezt visszatartani, éreztem, hogy ez nem olyan dolog, amit befolyásolni tudok.

   Felemeltem a kezem és az ingem ujjába töröltem könnyes szemem.

   – Nem szeretnék róla beszélni – mondtam, miközben megráztam a fejem.

   – Megértem – mondta Harry lehajtott fejjel.

   Összeszedtem magam, majd egy másik zsebkendőt a seb köré csavartam.

   – Mennünk kellene.

   – Rendben. De erről az egészről senkinek egy szót se, oké?

   – Persze – válaszoltam szomorúan mosolyogva. – Kérlek, mondd, hogy ez csak egy rossz álom.