A Lerandrie trilógia 1. - Kegyetlen világ

19. Az ördög hintaszéke - Második rész

    A szoba közepén pultszerű, alacsony fal húzódott, pontosan merőlegesen arra a falra, melyben az ajtó nyílt. Újságkivágások és megsárgult papírra tintával írt levelek kaptak rajta helyet, és elhelyezkedéséből kifolyólag a szobát U alakú folyosóvá alakította – merthogy a szoba területe olyan kicsi volt, hogy egy-egy oldala, melyet a pult alakított ki, nem volt szélesebb a múzeum korábban látott folyosóinál. A pultként használt alacsony falat faburkolat borította, csakúgy, mint a szoba többi falát megközelítőleg derékmagasságig. A többi szabad falfelületet régies hatású krémszínű tapétával burkolták be. Velem szemben egy vitrinszekrénybe helyezett újabb levél kapott helyet, egy fehérre festett fapolcon két kép állt: mindkettő valamelyest elmosódott – színes képek voltak, de már biztosan évtizedek teltek el azóta, hogy elkészítették őket –, és ugyanazt a fiút ábrázolták, amint egy díványon fekve sír, körülötte pedig többen foglalatoskodnak, egyikük keresztet rak a fiú homlokára.

    – Negyvenegy perc, huszonhat másodperc – dünnyögte egy hang balról –, azt hiszem, Bloodwing túlbecsült titeket.

    A hang irányába kaptam a fejem, és azonnal megpillantottam a forrását. Ott volt: Spencer Cox vértől mocskos fekete köpenyében ült a rettegett ülőalkalmatosságon, Az ördög hintaszékén. Kétség sem fért hozzá, hogy ő az. Habár csuklyáját az arcába húzva acélos kék tekintete épphogy csak kilátszott, nem viselte a maszkot, mint azon az éjszakán, hat éve a Hudson folyó partján. Mögötte újabb vitrinszekrény állt, benne tenyérnyi nagyságú Jézust és Szűz Máriát ábrázoló szobrocskákkal, valamint rózsafüzérekkel és szenteltvizet tartalmazó fiolákkal.

    Azon kaptam magam, hogy egyre szorosabban markolom a jobb kezemben tartott obszidián tőrt, ahogy megfeszült állkapoccsal álltam Cox jeges pillantását. Összevontam a szemöldököm. – Tessék?

    – Negyvenegy percedbe telt, hogy megtalálj – felelte a férfi. – Bloodwing jó ötletnek tartotta ezt a kis játékot, azt mondta, percek alatt idetalálsz. Erre majdnem háromnegyed órát vártam. Addig rávezetésnek szórakoztató volt kitépni annak a nyomorult takarítónak a szívét.

    – Az egyik társatok meghalt ma este – közöltem, hátha elérem, hogy a férfi valami emberi érzelmet mutasson. – Ez egy cseppet sem érdekli?

    – Sokan haltak már meg a nagyobb ügy érdekében – mondta Cox, és bár semmi érzelmet nem lehetett leolvasni az arcáról, a hangja merengő és bús volt. Ölébe ejtette kezét, és összekulcsolta sebhelyes ujjait. Nem tartott bennük fegyvert, de jól tudtam, hogy ez közel sem jelenti azt, hogy fegyvertelen lenne. – Bajtársak... És barátok is.

    – Miféle nagyobb ügy ér annyit, hogy emberek az életükkel fizessenek érte? Miért csinálják ezt? Miért jó ez Bloodwingnek? – kérdeztem, és Cox fátyolos tekintetét látva olyan érzésem volt, mintha egy szellemhez, vagy egy egykori ember árnyékához beszélnék. Körbenézve rájöttem, mitől is tűnt olyan vakítóan világosnak ez a szoba: a felkapcsolt mennyezeti lámpán kívül a pulton sorban felállított gyertyák lángjának fénye keltette ezt a hatást. Volt belőlük vagy egy tucatnyi.

     Spencer Cox mélyen felsóhajtott. – Bloodwing talán nem épeszű – kezdett bele a magyarázatba, mire nekem a homlokom közepéig szaladt a szemöldököm –, és talán tényleg csak kedvtelésből oltja ki ártatlan emberek életét, de mi nem azért követjük őt, mert élvezzük a vérfürdőt. Persze nem tagadom, hogy sosem élveztem még, ha egy szív az én kezem alatt dobbantotta az utolsót, de nem vagyok kéjgyilkos, mint Bloodwing, a mi drága Mesterünk. A hálánk jeléül tesszük érte ezt, a nagyobb ügy az ő boldogsága. Ezt te nem értheted, egyikőtök sem értheti... – Cox hangja hirtelen kétségbeesetté vált. – Semmink sincs Bloodwingen kívül. Bloodwing nem az ördög, mint talán az eddigi összes generáció Noxnoctisa, igenis jó ember. Felkarolt és szeret minket, mintha a családja lennénk. Mi pedig bármit megtennénk az ő boldogságáért.