A Lerandrie trilógia 1. - Kegyetlen világ

19. Az ördög hintaszéke - Harmadik rész

    Sosem gondoltam volna, hogy valaha is képes leszek olyan sebességgel mozogni, mint ahogyan most odaszökkentem Cox mellé, és minden testi- és lelkierőmet összeszedve félrelöktem a karját, melyben a Glockot tartotta. A fegyver elsült, a lövedék hangos dörrenéssel szelte át a levegőt, majd végül a plafonba fúródott. A lökés következményeképpen a pisztoly a földre esett, Cox pedig megtántorodva ütközött az egyetlen fényforrásként szolgáló, gyertyákkal kirakott pultnak. Egy-egy gyertya felborult, majd...

    Az apró gyertyalángok egyesével belekaptak a kiállítási darabokként szolgáló újságkivágásokba és levelekbe. A fával burkolt pult hamarosan lángokban állt.

    Cox, feleszmélve a pillanatnyi sokkból, vállamnál fogva eltaszított magától. Apró sikolyt tört fel a torkomból, ahogy fájdalmasan roppant valami a derekam és a csípőm tájékán, miközben hangos puffanással estem a szemközti fal vitrinszekrényének. Az üveg fülsiketítő csörömpöléssel robbant szilánkjaira. A fájdalom ködén át láttam, amint Cox a földön heverő fegyveréért nyúlt, és mintha egyszerre tűnt volna az arckifejezése meglepettnek és dühösnek.

    Valami hiányzik – szólalt meg az ismerős kis belső hang, mire kitisztult a tudatom, és üres kezeimre pillantottam. Az obszidián tőr karnyújtásnyira hevert a földön. Gyorsan a kezembe kaptam, majd mit sem törődve a csípőmbe nyilalló fájdalommal és az üvegszilánkokkal, ismét talpra álltam.

    Közben a tűz tovább terjedt, keresztül az egész pulton, felszökött a lambériával borított falra, a lángok a magasba nyúltak. A tűz vészjósló ropogása mellett fokozatosan kialakult az elviselhetetlen hőség, a kisméretű szobát pedig lassan elárasztotta a fojtogató füst.

    Jobb kezemben görcsösen markoltam a tőrt, és védekezően magam elé tartottam, de a karom úgy reszketett, mint a nyárfalevél.

    Már nem akarom ezt, kell lennie más megoldásnak...

    – Miért csináltad ezt? Miért nem hagytál meghalni? – kelt ki magából Spencer Cox egy pillanatra, teljesen a pánik és a düh hatása alá kerülve most a mereven a kezében tartott fegyvert rám szegezte. – Erre vártál annyi ideje. Gyerünk! Miért várnál még tovább? Ölj meg! – Az arcáról eltűnt a korábbi gyengeség árnyéka, most már inkább csak olyannak tűnt, mint egy lélek nélkül vánszorgó emberi test. A vadul lobogó tűz, amely lassan elpusztította körülöttünk a múzeum apró szobáját, elnyomta szemeinek bánatos jégszínét, a szürkéhez közelítő kéket, és nem látszott egyéb, mint hogy a korábbi könnyektől olyan fényes volt, mint két üveggömb. Elveszettség. Ez látszott csak benne, meg a táncoló lángok tükörképe.

    Remegve vettem mély levegőt. – Maga mondta, hogy nem kell ezt tennem.

    – De hiszen te ezt akarod! Te akarsz végezni velem, ezért nem hagytad, hogy magammal végezzek.

    – Azt mondta, minden rajtam múlik. Hogy nem kell meghalnom, ha a helyes döntést hozom. – Igyekeztem túlkiabálni a tűz ropogásának egyre erősödő hangját. – Hát magának sem kell meghalnia – mondtam ki, amin még magam is meglepődtem, hirtelen mennyire igaznak vélem a saját szavaimat. – Még nem késő, hogy jobb ember legyen.

    – A bűneim megbocsáthatatlanok. Egyetlenegy embert ismerek csak, aki megbocsátott nekem, és az Bloodwing. És mindez – végigmutatott véres köpenyén, melyre a halott takarító vörös, emberi vére száradt rá – most beteljesíti a sorsot, és elnyeri büntetését. Emlékezz! Hat éve októberben, hogy zuhogott aznap az eső a Hudson partján. És mi ott voltunk, nem tudtam, ki vagy, ki leszel, fegyvert fogtam rád, mint most, de elengedtelek, mert tudtam, hogy te később még fontos leszel Bloodwingnek. Megkaptam az utasítást, elengedtelek, a Mester szavát követve pedig megöltem Adam Huntert. Hát nem érted? Emlékezz arra a fájdalomra, amit akkor éreztél, mikor elhagyta a szeretted a földi életet, és most nézz rám! Én tettem ezt veled. Itt vagyok előtted, és mondd, mi tart még vissza, hogy megöld egy szeretted gyilkosát? – Az utolsó szavakat már valósággal kiabálta.