A Lerandrie trilógia 1. - Kegyetlen világ

15. A bűn városa - Negyedik rész

    Fél tizenegy tájékán szálltunk be a Nevadába tartó repülőgépre. Furcsa lehet, hogy maga a repülőút nem keltett bennem akkor érdeklődést, mint másokban, de engem inkább a cél érdekelt, mint az odavezető út. Így hát az újabb – és hosszabb – repülőútra való terveim listáján ismételten csak az alvás, vagy az aludni próbálás szerepelt. Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a tüdőmből, mikor a jegyem megint a gép hátuljába szólt, megint egy hármas sor ablak melletti ülésére.

    Nem sokkal az után, hogy elfoglaltam a helyem, a külső ülésen egy idős férfi foglalt helyet, lábait kinyújtóztatta, majd elkezdte olvasni a kezében tartott újságot.

    Már éppen azt gondoltam, hogy a középső ülés üres marad, amikor Draven jelent meg az üléssorok között. Óvatosan megkopogtatta az ősz férfi vállát, ugyanis nem fért be a középső ülésre. – Elnézést, bocsánat. Elengedne?

    A férfi lassan felemelte a tekintetét a újságból, szemei tágra nyíltak mikor megpillantotta a tetőtől talpig feketébe öltözött Dravent. – Pardon? – kérdezte.

    – Nem. Férek. El – mondta a fiú  tagoltan, majd ismételten megütögette a férfi vállát, és a középső ülésre mutatott.

    – Ne me touchez pas! – A férfi riadtan tekintett Dravenre, újságját szorosan magához szorította.

    – Ó, szuper. Hülye franciák – morgott Draven, majd felhagyott azzal, hogy magyarázkodjon, és elkezdett átfurakodni.

    – Laissez-moi tranquille! – mondta a férfi hangosabban.

    Az előttünk lévő ülésről nevetés hangzott fel. Az illető felállt, és a támlára támaszkodva hátrafordult. Egy világos, rezes vörös hajjal rendelkező fiú volt az, arcát szeplők tarkították, a kilencvenes évekből való aranykeretes szemüveget viselt. Ismerős volt az arca, méghozzá Mrs. Maynard diákseregéből. – Hé, haver, a tata azt hiszi, bántani akarod. Mondjuk, nem csodálom, ilyen sátánista külsővel...

    – Nagyszerű. Franciák és Juilliardosok – forgatta a szemeit Draven.

    – Oliver. – A fiú kezet nyújtott, de Draven csak üresen bámulta a neki nyújtott kezet.

    – Szuper. Nos, ha már egyszer tudsz franciául, megmondanád az öregnek, hogy nem bántani akarom? – sóhajtotta Draven.

    Oliver a francia férfihez fordult. – Il ne veut pas te faire mal.

    A francia arckifejezése megenyhült, egyszerre váltott át megkönnyebbültre és csodálkozóra, majd minden további nélkül visszahúzta kinyújtott lábait, ezzel utat csinálva a folyosón ácsorgó Dravennek.

    – Merci, vagy mi – mormogta a fiú, és lehuppant a mellettem lévő ülésre, én pedig utat engedtem a mindeddig visszatartott nevetésemnek. – Á, szóval így állunk? Kinevetsz?

    – Sajnálom, az előbbi jelenet egyszerűen haláli volt – mondtam, még mindig nevetve.

    Draven a fejét ingatta, közben ajkai mosolyra görbültek. – Milyen volt az első repülésed? – kérdezte.

    – Honnan tudod, hogy az első repülésem volt? – vontam össze a szemöldököm.

    Draven vállat vont. – Hallottam, amikor Lacey-vel beszéltél. Szóval?

    Most rajtam volt a sor, hogy megvonjam a vállam. – Igazság szerint végigaludtam.

    – Ne már, ennyire nem izgat? Nekem is az első volt, és halálra izgultam magam.