A Lerandrie trilógia 1. - Kegyetlen világ

17. A gála - Első rész

    Furcsa érzés volt az alagsorból, mint az éjszaka vízióját keltő sötétségből kilépni a derűs délutánba, hol még csak a naplemente korai fázisában vöröslött a horizont. Habár az idő nagy részét a földalatti kaszinóban töltöttük, ismét átvágni a kazánházon, és az ott tekergőző tucatnyi csövön felért egy kínzással. Néhány perc alatt is levegőtlennek érződött a sötét helyiség, és minden lélegzetvétellel csak újabb adag áporodott szagú levegőt szippantottam be a tüdőmbe. A friss levegőből nagy lendülettel lélegeztem be, majd ki, és most először nem zavart az elmúlt három hónap alatt, hogy ebbe bizony a gépkocsik kipufogógázának szaga keveredik, ellenben a régi, tiszta catskilli levegővel. Mondhatjuk úgy is, hogy sok más dolog mellett ez egy olyan tényező volt, amihez nem kevés idő kellett, hogy a vidéki élet után hozzászokjak.

    A vonatállomáshoz vezető gyalogúton megálltunk egy elhagyatott sikátorban, ami úgy nézett ki, mint ahogy a filmekben azok a városok, melyekben éppen egy apokalipszis ért véget. Egy lélek sem volt a láthatáron. A szűk utcát romos tömbházak keretezték, betört ablakokkal, szakadt függönyökkel. A forgalom zaja tompán ért csak el hozzánk, mintha ezek az ősi épületek egy burkot vontak volna a sikátor köré.

    Faye, Lacey és Jay egy hármas csapatban álldogáltak, tőlük nem messze Draven egy, a földön lévő műanyag kupakot rugdosott a cipője orrával. Alisson karba tett kézzel figyelte bátyja mozdulatait, mintha még mindig haragudna rá, szeme sarkából pedig apró pillantásokat vetett Mike irányába, aki az egyik romos ház falának vetett háttal állt Harry társaságában. Én szinte közvetlenül mellettük, valamint Greg és Kelly mellett helyezkedtem el. Kelly nagyon úgy nézett ki, mint aki legszívesebben szintén a falnak dőlt volna, ám azt túlságosan undorítónak találta ahhoz, hogy meg is tegye.

    Mély levegőt vettem, majd belekezdtem. – Srácok, ez egyszerűen hihetetlen. Tegnap odahaza nem gondoltam volna, hogy ma itt fogunk tartani. Végülis, már van egy tervünk, nem igaz?

    Harry bólintott. – Még ha nem is egy tökéletesen kidolgozott terv, akkor is hatalmas előrelépés.

    – Én egyvalamit nem értek – kezdte Mike összevont szemöldökkel. – Nagyon úgy tűnik, hogy Cox kifejezetten azt akarja, hogy megtaláljuk őt.

    – Vagy talán nem is sejti, hogy... – kezdte Kelly, de szinte azonnal a szavába is vágtam.

    – Nem. Ahhoz túlságosan okos – ráztam meg a fejem.

    – És egyébként is – Harry elvigyorodott –, szerintem elég nyilvánvaló volt a számára a vállába röpített lövedék.

    Lesütöttem a szemem, és halványan elmosolyodtam, majd mikor felpillantottam, észrevettem a rajtam megállapodó meglepett tekinteteket. – Hosszú történet – mondtam. – Akkor történt, mikor elfogták, és behívtak a One Police Plaza-ba. A kihallgatószobából próbálta megszöktetni Caecus, ráadásul meglőtte a nyomozónőt, akié az ügy már régóta. Aztán amíg nem ért oda segítség, a kezembe került a fegyver és... Tulajdonképpen ennyi.

    Draven borostyánszín szemeiben valami furcsa tűz lángjai lobbantak fel, mely lehetett akár düh, félelem, vagy a harci kedv. – Milyen érzés volt? – kérdezte. – Mit láttál a szemében, amikor a fegyver csövébe nézett?

    Egy pillanatra elgondolkodtam, mielőtt választ adtam volna a fiú kérdéseire. – Nem gondolta volna, hogy megteszem. Ha igazén naiv lennék, azt mondanám, félt. De olyan valaki, mint ő, nem riadhat meg ennyitől. Inkább azt hiszem, meglepődött. Mint amikor érzed, hogy méltó ellenfélre találtál. Talán. De igazából persze nem tudom.

    Harry elmosolyodott. Jobb karjával az én, bal karjával Mike vállát karolta át. – Akkor holnap este?

    Bólintottam. – Holnap este.