A Lerandrie trilógia 1. - Kegyetlen világ

10. A legenda - Első rész

- Hogy érzi magát? - ültem le a kórházi ágy mellett lévő székre.

Pár óra telt el, mióta Mrs. Morrist meglőtték. Viszonylag hamar sikerült stabilizálni az állapotát, és fél perce szóltak, hogy már fogadhat látogatókat. Szégyelltem magam, amiért nem hívtam előbb segítséget. A saját önzőségem hibája, ezért döntöttem úgy, hogy az a helyes, ha ismét bocsánatot kérek a nőtől.

- Jól, már amennyire jól lehetek jelenleg - emelte rám a tekintetét.

- Gondolom, hogy ezek után látni se akar, de... - kezdtem bele, miközben kezeimet tördeltem.

- Ne butáskodj, nem te lyukasztottál át - vágott közbe nevetve.

- Ez igaz - mosolyodtam el. - Mindenesetre... Szerettem volna bocsánatot kérni.

- Elfogadva - mondta Mrs. Morris.

A kórterem ajtaja kinyílt, és egy nyolc év körüli kislány viharzott be rajta egy pár évvel idősebb fiú kezét fogva, őket pedig egy középkorú férfi követte.

- Anya! - ugrott kis híján Mrs. Morris nyakába a kislány.

- Szia! - ült fel az ágyban Mrs. Morris, miközben mindkét gyereket magához ölelte. - Hogy sikerült az előadás?

- Jól. Kár, hogy nem voltál ott - biggyesztette le az ajkát a kislány.

- Tudod, hogy elmentem volna, de muszáj volt bennmaradnom - válaszolta a nő.

- Megyek is, nem akarok zavarni - álltam fel a székről.

- Nem zavar, de rendben - bólintott Mrs. Morris. - Ó, majdnem elfelejtettem. Holnap lesz a tárgyalás, így, vagy úgy, de ott leszek. Értesíteni fogom az eredményekről, a lövés miatt pedig ne aggódjon, nem fog bajba keveredni - szólt utánam, mikor már éppen elhagyni készültem a kórtermet.

- Rendben, köszönök mindent - bólintottam.

Mrs. Morris intett egyet, én pedig kiléptem a kórház folyosójára.

A kijárat felé haladva egy csapat fehér köpenyes fiatalt pillantottam meg, akikhez egy valamivel idősebb, sötétbarna hajú férfi beszélt. Pár méterre haladtam el tőlük, mikor valami nagyon ismerős dolog ragadta meg a figyelmemet.

Egy alacsony, szemüveges lány volt az, kinek arcát vállig érő lila fürtjei keretezték, és mikor elmosolyodott, gödröcskék jelentek meg az arcán. Milyen jól ismerem ezt az arcot, és milyen régóta. Pislogott, és mogyoróbarna tekintetét rám szegezte. Felcsillant a szeme, ahogy felismert, és gondolkodás nélkül odarohant hozzám.

- Ivy! - kiáltottam nevetve.

- Te meg hogy kerülsz ide? - szorította meg a kezem.

- Bonyolult - sóhajtottam. - Hát te? Leendő doktornő - mosolyogtam.

- Gyakorlaton vagyunk, szóval nem ártana inkább Dr. Collinsra figyelnem, de... Mi van veled, te lány? Már több mint két hónapja költöztetek el, és nem is beszéltünk. Milyen az egyetem? - eredt meg a nyelve szokás szerint.