A Lerandrie trilógia 1. - Kegyetlen világ

15. A bűn városa - Első rész

    – Nem tudom elhinni, hogy amíg mi Brooklynban abban az egérlyukban lakunk, addig te... – Tyler vékony vonallá préselt ajkakkal állt a szobám ajtajában.

    – Felvételizz a New York Film Academy-re, és három év múlva te is itt lakhatsz – tanácsoltam, miközben az utolsó dolgaimat kapkodtam össze és tömködtem bele a bőröndöm oldalzsebeibe.

    – Kösz, maradok a zenélésnél.

    Ebben a pillanatban Lacey jelent meg az ajtóban. – Zenélsz? – kérdezte mosolyogva.

    – Igen. Általában a gépemen ügyködök.

    – Az egyetem mellett én is foglalkozok zenével. Játszol valamilyen hangszeren?

    – Tanultam dobolni pár évig, de egy ideje már nem gyakoroltam. Már nincs meg a felszerelésem – sóhajtotta Tyler. – És te?

    – Több mint tíz éve zongorázom – mondta Lacey. – Gimiben volt egy bandánk, játszottunk pár iskolai rendezvényen. Aztán miután leérettségiztünk, felbomlottunk, mert rajtam és Jay-en kívül mindenki másik egyetemre ment, vannak, akik egészen messzire.

    – Kár.

    Lacey kisöpört az arcából pár fekete hajszálat. – Igen. Hiányzik a közös zenélés. Egyébként Lacey vagyok.

    – Tyler. És ez az idióta – mutatott rám – a nővérem.

    –Én is szeretlek – mondtam, miközben a tőr után kutattam az éjjeliszekrényem fiókjában.

    Lacey felnevetett. – Ismerős. Van egy húgom és egy nővérem. Iris, tudnál jönni egy pillanatra?

    – Persze. – A temérdek apró holmit, amivel a kezeim tele voltak, mind ledobtam a bevetetlen ágyamra, majd mielőtt kiléptem volna a folyosóra Lacey-t követve, még visszafordultam Tylerhez. – Ha bármihez hozzányúlsz, meghalsz.

    – Ne már, pedig már éppen készültem feltúrni a tikos fiókjaidat. Ki tudja, miket találnék – felelte Tyler csalódottságot tettetve.

    A folyosó kimondottan forgalmas volt, úgy háromszor jobban, mint az egy általános délutánon lenni szokott. Mindkét stáb tagjai fejüket vesztve rohangáltak fel s alá, mint a mérgezett egerek. Az indulás előtti felfordulást ahhoz lehetett volna hasonlítani, mint ahogyan a Reszkessetek Betörőkben zajlott. A liftek nem győztek szüntelenül cikázni az emeletek között, minden pillanatban elviharzottak melletted legalább hárman, minden pillanatban felkiáltott valaki, hogy elfelejtett valamit becsomagolni, némelyik szobatársak egymással veszekedtek, hogy minek visz a másik annyi felesleges holmit három éjszakára, meg hogy le fogjuk késni a gépet, némelyik helyről pedig izgatott visongások hallatszottak.

    Lacey a falnak támaszkodva várt rám, miközben egy hajtincsével játszadozott.

    – Mi az? – kérdeztem remélve, hogy semmi komoly, és hogy főleg nem bármi, az indulásunkkal kapcsolatban felmerülő problémáról van szó.

    Lacey körülnézett, majd visszafordult hozzám. – Greg hogy van?

    – Sokkal jobban csütörtök estéhez képest – feleltem.

    – Jó hallani. – Lacey ajkai széles mosolyra húzódtak. – Teljes a csapat.

    – Igen. És ha szerencsénk van Caecus is mellettünk áll. Hány óra van egyébként? – jutott eszembe hirtelen, hogy már egy ideje nem néztem meg.

    – Fél három, de egyébként ott a kezeden az órád – mondta Lacey félig visszafojtva egy nevetést. – Most megyek. Az az érzésem, hogy valamit el fogok felejteni – majd ezzel el is tűnt a lépcsőn, mivel a liftek jelenleg tömve voltak.