A Lerandrie trilógia 1. - Kegyetlen világ

19. Az ördög hintaszéke - Első rész

    – Nem. Ez nagyon nem jó ötlet. Nem, és kész – jelentette ki Harry határozottan. – Nem engedem, hogy egyedül keresd meg. Meg fogod öletni magad.

    – Minden rendben lesz, ígérem. Ne aggódj miattam, oké? – próbáltam lecsillapítani a fiú védelmező ösztöneit.

    – Az esetemben ez egyenlő a lehetetlennel. Nem mehetsz oda egyedül.

    – Hát testvér, nem áll szándékomban a kedvedet szegni – szólt közbe Draven, és hirtelen idegesítő nyugodtság és a híres mindent-jobban-tudok-nálad kifejezés volt az arcára írva –, de ha már annyira jó barátok vagytok, igazán tudhatnád, hogy amilyen makacs, úgysem tudod visszatartani.

    Harry mély lélegzetet vett, majd dühösen fújta azt ki. Kézfejével le akarta törölni a koszt az arcáról meg a szemüvege lencséjéről, de csak azt érte el, hogy még piszkosabb lett. – Testvér? Honnan tanultad ezt a gengszterdumát?

    Draven tekintete komorrá változott. – Ez nem gengszterduma, testvér. – A fiú arcán egy röpke pillanatra megmagyarázhatatlan kifejezés futott át, melyet talán a zaklatottságnak lehetett betudni, mégsem tudtam elnyomni az érzést, hogy inkább a sebezhetőség foszlánya mutatkozott meg.

    – Elég már! – emeltem fel a kezemet, megálljt parancsolva a kibontakozóban levő vitának. – Csapatként kell dolgoznunk, ha tetszik, ha nem.

    – Éppen ezért kellene együtt megkeresnünk azt a szobát, amiben ott van Az ördög hintaszéke. Ráadásul azt se felejtsd el, hogy most még Mike meg Alisson sem tudnak segíteni.

    – Ebben igaza van – szólalt meg Mike hangja a telefonban. – A felvétel nem mutat semmi olyat, amiből tudnánk következtetni arra, hogy merre kell mennetek.

    – És a székben ülő alakból mennyit láttok? – kérdeztem.

    – Nem sokat. Eltakarja az arcát a csuklyája.

    – Tessék! Honnan tudjuk, hogy ez nem egy újabb csapda? – Harry kétségbeesetten próbált ismét meggyőzni arról, hogy ne egyedül keressem meg Az ördög hintaszékét.

    – Az előző alkalommal nem tették olyan nyilvánvalóvá, mint most. Az a feltételezésem, hogy ez csak... Figyelemelterelés volt, és abban a szobában valóban Cox vár minket. Ráadásul a kamerák miatt az is biztos, hogy tudnak minden rezdülésünkről, a legrosszabb esetben pedig egy lépéssel előttünk járnak. – Valósággal özönlöttek belőlem a gondolatok.

    Harry újra és újra ökölbe szorította a kezét, majd ellazította. – És akkor mi van, ha az a csapda, hogy elhiteti velünk, hogy egyedül van a szobában? Mi van, ha belépsz oda, és abban a pillanatban minden irányból özönleni kezdenek?

    – Özönleni? Bloodwing nagy koponya, ahogyan Cox is, de kétlem, hogy több száz fős seregeik lennének, akiket csak úgy a halálba küldenének. Ha mégis vannak még itt a múzeumban, vagy a múzeum környékén, hát akkor éppen ezért nem jöhettek velem. Rátok itt van szükség, ha újabb támadás érné a... Ha újabb támadás érne minket. – Minket. A szó hallatára a csendben álldogáló többiek szemében alábbhagyott a kétkedés gomolygó sötétje. – Bízzatok bennem! Kérlek... Muszáj bíznotok bennem.

    Harry szája sarka aggodalmas mosolyra görbült, Draven szemében pedig a büszkeség arany szikrája csillant.

•••

    Olyan volt, mint egy rémálom.

    A horrormúzeum több irányba ágazó folyosójára sehonnan nem szűrődött be fény, a hideg a bőröm alá kúszva fagyasztotta meg az érzékeimet. Egy röpke pillanatra elöntött a pánik, és átfutott az agyamon, hogy ez talán mégsem olyan jó ötlet, mint elsőre elképzeltem. Emlékeztetnem kellett magamat, hogy nem véletlenül győztem meg Harry-t és a többieket arról, hogy minden rendben lesz. Megígértem nekik, számítanak rám, és legfőképpen sikerült őket meggyőznöm, hogy bízzanak bennem. Ha pedig ők bíztak bennem, akkor nekem is muszáj volt bíznom önmagamban.