A Lerandrie trilógia 1. - Kegyetlen világ

18. Elviszi a szél - Harmadik rész

    Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a tüdőmből. A káosz folyamán észre sem vettem, hogy egyik kezemmel olyan görcsösen kapaszkodtam a koporsó állványába, hogy belefehéredtek az ujjaim. Elterültem a fapadlón, pedig a pánikon kívül semmilyen sérülést nem szenvedtem. Amikor alig pár másodperccel később ismét felültem, a mellettem lévő Harry csak szorosan magához ölelt. Csengett a fülem a lövések éles zajától. Abba az irányba pillantottam, ahol Kelly, Draven és Faye kerestek menedéket. Úgy tűnt, Lacey kivételével mindenki épségben volt.

    Amint Faye megpillantotta a földön ülő, még mindig vérző lányt, azonnal felállt, leporolta magáról a szilánkokat, faszálkákat és a port, és odasietett hozzánk.

    – Kelly! – kiáltott most Jay a lányért.

    Mivel az ablaknak már csak apró töredékei maradtak a keretben, a teremben többé nem volt vaksötét. A holdfény meg az utcai lámpák gyér fénye beözönlött a falon tátongó lyukon, és immár könnyen meg lehetett különbözetni a takarító vörös, emberi vérét, mely vonszolásnyomot hagyott a fapadlón, és Lacey fekete Segath-vérét, mely tócsában állt ott, ahol a lány ült.

    Kelly a pillanatnyi sokkból gyorsan összeszedte magát, és letérdelt Lacey mellé. – Kérlek mondd, hogy nem maradt benne a lövedék! Nem vagyok orvos, én csak meggyógyítalak, ha elkapod az influenzát, meg sebeket forrasztok össze tök bénán – Kelly a pániktól kis híján érthetetlenül beszélt.

    Lacey nyöszörgésszerű halk nevetést hallatott. – Nem maradt benne. Átlyukasztotta a lábam, és kibaszottul fáj.

    – Semmi baj. Egy pillanat, és kutya bajod se lesz – ígérte neki Kelly. Két kicsi, nőies kezével átfogta Lacey sebesült combját – egyik tenyerét oda helyezte, ahol a lövedék a lány húsába fúródott, a másikat oda, ahol kiszabadult. Lacey fájdalmasan felszisszent, ahogy Kelly a két sebet érintette. – Bocsánat, tudom, hogy fáj – mentegetőzött Kelly, majd hozzálátott a munkához. A félvér lány lehunyta a szemét, amint halvány, olajra emlékeztető tónusokkal rendelkező bőrén kirajzolódtak a rúnája fényes, vörös vonalai.

    Egy pillanatra megfeledkeztem a szörnyűségekről, a rengeteg vérről, zajról, rettegésről, a két halottról, és én, aki mindig a zűrzavarban érezte otthon magát, most mégis kiélveztem a pillanatnyi nyugodt csendet. Lacey magas és talpraesett lány volt, éppúgy, mint Faye, de jelen pillanatban olyan törékenynek tűnt, mint egy porcelánbaba. A mellette térdelő Kelly, az alacsony termetű, nem is az ereje teljében lévő japán-amerikai lány most olyan volt, mint egy angyal. Kerek arcán nem volt mosoly, kosztól összetapadt frufruja félig a szeme elé lógott, ahogy a sebesült fölé hajolt. Ahogy minden erejét összeszedve próbált segíteni Lacey-n, mégis volt benne valami tiszteletreméltó és fenséges.

    Mélyen beszívtam a vér fémes szagától szennyezett levegőt, gombóc alakba gömbölyödtem, és hátamat a koporsó állványának támasztottam. Akármennyire is hátborzongató és undorító volt belegondolni, hogy mögöttem egy halott ember véres teste fekszik, úgy éreztem, szükségem volt a támaszra, különben elájultam volna.

    A vonal túlsó végén is síri csend honolt, csak halk suttogást meg lélegzetvételek neszét lehetett hallani. Úgy hallatszott, valamelyikük felsóhajtott. – Annyira furcsa érzés volt ezt az egészet képernyőn keresztül végignézni – szólalt meg Mike halkan, és egy pillanatnyi szünetet tartott, mielőtt hozzátette volna: – Sosem voltam még ilyen büszke a húgomra. Azt kívánom, bár hazamehetnénk, és eldicsekedhetnék vele anyáéknak...

    – Tudom. Én is ezt érzem, és szerintem mi mindannyian – feleltem ugyanazon a halk hangerőn. – Hiányoznak azok az idők, amikor még úgy mehettem haza kiskoromban, hogy töviről hegyire beszámolhattam mindenről, amit átéltem.