A Lerandrie trilógia 1. - Kegyetlen világ

11. Zűrzavar - Második rész

    Nem láttam, és nem éreztem semmit. Vaksötét volt, és mintha testem sem lett volna, és csak a semmi közepén lebegtem volna. Nem éreztem végtagokat, melyeket mozgathatnék. Nem éreztem szemhéjat, melyet fel- s lecsukhatnék, sem pedig szemet, mivel bármit is megláthatnék. Semmit. Csak a végtelen sötétséget.

    – Helló – hallottam meg egy bizarr nevetést, melynek hangja arra emlékeztetett, mintha az illető az utolsó lélegzetvételeit tenné meg. – Nem félsz? – kérdezte, mire ha akartam volna se tudtam volna válaszolni. – Nem? – kérdezte ismét. – Akkor mutassak neked valamit?

    Mielőtt még válaszolhattam volna, itt-ott mintha visszatérni tűnt volna testem. Valamiféle talajt éreztem a lábam alatt, de még mindig nem láttam az égvilágon semmit.

    – Nem. Mégis mit mutathatna bárki is, ha egyszer minden egy végtelen, sötét űr? – ejtettem ki a szavakat, melyek furán visszhangoztak a sötétben.

    – A sötétség eltűnik, ha te, vagy én úgy akarom – hallottam a hangot egészen közelről. – Akarod, hogy mutassak neked valamit? Akarod? – suttogta.

    A szemeim előtt lassan egy alak körvonala rajzolódott ki. Szemtől szembe velem egy fekete szempár bámult csontig hatoló tekintettel. Mozdulatlan voltam, s álltam tekintetét. Mozdulatlan voltam, de nem önszántamból. A lábaimon álltam, mégis képtelen voltam megmozdulni. Egy vörös fény villanása vakította el szemeim, majd mintha kizökkentem volna az eddigi dermedt fázisból.

    Egy folyóparton álltam, éjszaka volt. Olyan éjszaka, mikor egyetlen egy apró csillag ragyogása sem elég erős ahhoz, hogy áthatoljon a sűrű felhők rengetegén. A felismerés villámcsapásként ütött belém.

    – Dutchmen's Landing Park? – kérdeztem halkan.

    – De még mennyire, hogy az – felelte az alak, akit ezúttal már teljes egészében láttam. Bloodwing arcát ezúttal sem láthattam, de hangjából meg tudtam állapítani, hogy arcán valószínűleg széles mosoly ült. – Igen, igen, igen, igen – tapsikolt páncélkesztyűs kezével, minden apró tapsot az acélkarmok összeütődésének vérfagyasztó, csilingelő hangja kísért.

    – Miért? – kiáltottam felé, mire odafordult hozzám.

    – Még mindig nem érted? Azt hittem hat év elég idő volt arra, hogy saját magad mindenre magyarázatot találj – sziszegte. – A halál a sötétség művészete. A halál gyönyörű.

    Válasz helyett kihasználtam az alkalmat, hogy Bloodwing közelébe kerültem, és talárhoz hasonló köpenyét megragadva minden erőmet összeszedtem és a földre taszítottam. Lucifer fülsértő károgásban tört ki, amiért megingott lábai alatt gazdája támasztékul szolgáló válla. A madár szárnyainak suhogása zavarta meg az eddigi csendet, ahogyan letelepedett a földön fekvő alak mellé. Mielőtt még Bloodwing felkelhetett volna gyors mozdulattal odaszökkentem mellé, és maszkja után nyúltam, annak reményében, hogy felfedhetem Noxnoctis kilétét.

    Bloodwing egyik kezével elkapta két csuklómat, viszont ahelyett, hogy visszaütött volna, feltápászkodott a földről, másik keze mutatóujját pedig szája elé helyezve intett csendre. Karját a part irányába kinyújtotta, és egyenesen egy sötét foltra mutatott, mely a füvön hevert a Hudson partjától alig pár méterre.

    – Mi az? – kérdeztem. Ezernyi kérdés kavargott bennem, s mégis csak ennek az egynek voltam képes hangot adni.

    – Gyere, megmutatom – indult el a csuklómat még mindig erőteljesen markolva.