A Lerandrie trilógia 1. - Kegyetlen világ

7. A titoktartó - Második rész

    – Emlékszel arra, hogy hogy néz ki? – kérdeztem a lánytól.

    Egy pillanatra elgondolkodott.

    – Alacsony, és görbe hátú. Szemüveges. Rövid, göndör haja van, de csak részben van megőszülve, részben pedig világosbarnás színű a haja. Utoljára valamilyen kötött pulóvert viselt, legalábbis azt hiszem.

    – Hű, jó a képmemóriád – néztem rá elismerően.

    – Vizuális típus vagyok – vonta meg a vállát mosolyogva. – Remélem nem jöttünk feleslegesen. Még az is kérdéses, hogy egyáltalán ma dolgozik-e.

    – Melyik részlegen találkoztál vele? – kérdezte tőle Mike, miközben körbenézett a teremben.

    A fal mentén végig magas polcok sorakoztak, falépcsők vezettek fel az emeletre. Az emeleten még több polc található, a korlát mellől pedig az asztalokra lehet lelátni.

    – Fent, azt hiszem bal oldalt. Valami ósdi szépirodalmi könyveket kért meg, hogy rakjak vissza a helyükre.

    – Oké. Szóval szépirodalom – bólintott Harry. – Azt javaslom, váljunk szét, hátha előbb megtaláljuk.

    – Én leszek veled – nézett rám Kelly mosolyogva, mire én csak bólintottam egyet, és követtem őt az emeletre.

    Keskeny sorok között cikáztunk, ahol ritkán találkoztunk bárkivel is. Amint elértünk a szépirodalmi részleghez a szemem természetesen megakadt a polcokon sorakozó könyveken.

    – Szólj, ha találsz valamit. Mindjárt jövök – mondtam a lánynak és visszafordultam a polc felé.

    Látszott, hogy nem sokan érdeklődnek az ilyesfajta könyvek iránt. A könyvtárban lévő legtöbb könyvvel ellentétben ezeket a műveket vastag por borította, mintha már évtizedek óta nem érintette volna meg egy árva lélek sem. Ujjam hegyét óvatosan végighúztam az egyik vörös bőrkötéses könyv gerincén, egy vékony csíkot hátrahagyva a porban. Az ujjamra került port a nadrágomba töröltem.

    Pár sorral arrébb egy éles sikoltás törte meg a csendet.

    Olyan gyorsan szaladtam a hang irányába, amilyen gyorsan csak tudtam. A hang Kelly-től származott, aki háttal állt nekem.

    – Kelly! Mi történt? – helyeztem a lány vállára a kezem.

    A két polc közötti folyosó keskeny volt, így amíg nem tett egy lépést oldalra, nem láttam mi váltotta ki belőle ezt a reakciót.

    A fal tövében a leírásnak pontosan megfelelő nő feküdt természetellenes pozícióban, hátborzongató üveges tekintettel bámulva vissza rám. Bőre sápadt kékesszürke árnyalatot öltött, arcára fagyott mosolyától kirázott a hideg. Nyakán durva kézlenyomatot figyeltem meg, ebből, és feje tartásából arra tudtam csak következtetni, hogy nagy valószínűséggel megfojtották, és kitörték a nyakát. Szája szélén vékony vércsík futott végig. Valóban idős, és alacsony termetű volt, nem lehetett nehéz dolga a támadójának.

    Szívem lüktetését tisztán lehetett hallani, és mintha minden egyes dobbanással csak gyorsult és gyorsult volna. Igyekeztem magamat nyugtatni, de minden erőfeszítésem ellenére éreztem, ahogy szép lassan eluralkodott a pánik.

    Óvatosan közelebb mentem hozzá, és megmozdítottam hideg kezét.

    – Nemrég kellett meghalnia, még nem állt be a hullamerevség. Vagyis… – néztem vissza Kelly-re.

    – Vagyis a gyilkosnak még a közelben kell lennie – fejezte be helyettem a mondatot.

    – Miféle gyilkos… Uram Isten – jelent meg a sor végén Harry, és kikerekedett szemmel bámult a nő élettelen testére. – Csak azt ne mondjátok, hogy őt kerestük.

    – Pedig pontosan ez a helyzet – felelte Kelly. – És úgy tűnik, ezzel valaki más is tisztában volt.

    Olyasmi hangra lettünk figyelmesek, mintha valaki nekiment volna az egyik polcnak. Ennek következtében egy könyv a földre esett. Hirtelen akkora csend telepedett a helyre, hogy még a légy zümmögését is hallani lehetett volna. Egyikünk sem mert se megszólalni, se megmozdulni. Arra az egyetlen egy pontra figyeltünk mind, ahonnan a könyv leesett.

    – Van itt valaki – suttogta Kelly.

    Az említett tárgy felemelkedett, mintha valaki felemelte volna, mégsem volt ott senki. A könyv hatalmas sebességgel repült felém, de szerencsére kitértem előle. A következő pillanatban erős ütést éreztem a gyomrom tájékán, és meggyőződésem, hogy valaki, vagy valami láthatatlan rúgott meg. Az ütés hatására hátraestem.

    Harry odasietett mellém, és felsegített a földről. Ismét csend következett.

    Először azt hittem, hogy a láthatatlan erő kifejezetten engem szemelt ki, de a következő tevékenysége meggyőzött arról, hogy a szemtanúkat akarja eltűntetni.

     A szemben lévő falnak lökte Kelly-t. Torkon ragadta a törékeny, apró termetű lányt, és úgy szorította a falhoz, hogy szinte nem érték a lábai a földet.

    Kattogott az agyam. Valami elpattant bennem, kapkodtam a levegőt és éreztem, hogy már nem irányítom a gondolataim. Teljes mértékben úrrá lett rajtam a pánik.

    Pedig valamit, valakinek tennie kellett, ha nem akartuk, hogy a dolog még ennél is csúnyábban végződjön.

    Ösztöneimnek valami úton-módon sikerült utat törnie a pánik által alkotott ködfelhőn keresztül. A földön heverő könyvet a kezembe véve oda céloztam, ahol a támadónak elvileg lennie kell.

    Talált.

    Kelly köhögve csúszott le a fal tövébe, egyenesen a halott nő mellé. Gyors lépteket hallottam a lánytól eltávolodni, majd teljesen elhaltak. Most már biztos volt, hogy nem csak képzelődtem.

    Valaki megölte azt a nőt, valamint rátámadott Kelly-re és rám is. Ez a valaki pedig láthatatlan volt.

    Időközben Mike is visszatalált hozzánk, aki ezalatt az idő alatt a könyvtár túlsó felében, hallótávolságon kívül volt. Mióta mindent a tudtára adtunk, ami történt, beleértve a Kelly-re irányzott támadást, azóta egy pillanatra sem engedte el húgát, egy igencsak megható, tökéletes, kristálytiszta képet mutatva a testvéri szeretet gyönyörűségéről.

    Harry értesítette a rendőrséget, akik már úton voltak a könyvtárhoz, mi pedig mind a négyen ugyanott, nem messze a holttesttől vártuk, hogy megérkezzenek.

    Mikor ismét a holttestre pillantottam, az úgy tűnt, mintha még szélesebben mosolyogna, méghozzá egyenesen rám. Ahogy pár lépéssel közelebb mentem hozzá, egy cetlit vettem észre a mellkasára ragasztva. Egyetlen kérdés állt rajta vörös tintával írva.

    Hiszel a természetfelettiben?

    Pár pillanatig csak szótlanul meredtem a papírra, majd úgy döntöttem, a többieknek is megmutatom, mit találtam.

    – Ki az a pszichopata állat, aki ilyet csinál? – kérdezte Mike a feliratot bámulva.

    – Hé, gondolkozz pozitívan! – szólt rá Harry.

    – Normál esetben azt hinném elment az eszed, de jelenleg kíváncsi vagyok, mi pozitív jutott eszedbe ezzel kapcsolatban.

    – Az üzenet kézzel van írva. Lehet, hogy be tudják azonosítani a kézírást.

    – Ez igaz, de mennyi esély van rá, hogy ez sikerül is? – érdeklődött Kelly, akinek a légzése időközben visszatért a normálishoz, de még mindig szorosan kapaszkodott Mike karjába.

    – Úgy egy a tízhez. De az is valami – gondolkodott el Harry.

    Miután a rendőrség kiért a helyszínre és lezárták a könyvtárnak azon részét, ahol a gyilkosság történt, és megbizonyosodtak arról, hogy egyikünknek sincs köze a nő halálához. Kérdéseket tettek fel, amelyekből nem sokra tudtunk válaszolni, ugyanis nem voltunk ott, mikor megtörtént, a nőnek pedig még csak a nevét sem tudjuk.

    Egész hazafelé vezető úton csendben voltunk. Egyetlen kérdés kattogott a fejemben azóta, hogy rátaláltunk a holttestre, mégis csak most vettem rá magam, hogy hangosan fel is tegyem azt.

    – Gondoljátok, hogy Bloodwing tette? – mondtam ki végül.

    – Bloodwing? – kérdezett vissza a névre Mike. – Ki az?

    – Ő. Akitől a rúnák származnak. Iris-nak elárulta a nevét – felelt helyettem Harry. – És ha engem kérdezel, köze van a dologhoz. Nem lehet véletlen, hogy pont azt a valakit, pont aznap gyilkolták meg, amikor információt akartunk tőle szerezni. Egyszerűen… Nem lehet véletlen.

    – Túl sokat tudott. Ez mindent megmagyaráz – bólintott Kelly. – Mindenesetre valamikor vissza kellene mennünk, hátha találunk bármilyen könyvet, újságot, vagy bármit ahol megemlítik ezt a bizonyos Bloodwing nevű alakot.

    – Vajon mit tudhatott még? – gondolkodott Harry hangosan.

    – Már sosem derül ki. Magával vitte a sírba a titkait – feleltem az ablakon keresztül nézve az elsuhanó felhőkarcolók által nyújtott látványt. – Egy halottnál nincs jobb titoktartó.

    Aznap éjjel a nőről álmodtam. Nem tudom kiverni a fejemből azt a vérbe fagyott mosolyt, amivel rám nézett élettelen, üres tekintetével a halál ködfátylán keresztül.

    Álmomban ugyanígy nézett rám, és egy mondatot ismételgetett folyamatosan.

    Hiszel a természetfelettiben?