A Lerandrie trilógia 1. - Kegyetlen világ

7. A titoktartó - Első rész

    A kollégiumi szobám pontos másában találtam magam. Annyi különbség volt mindössze, hogy a rend legapróbb jelének sem volt nyoma. A szoba úgy nézett ki, mint ahol bomba robbant. Alisson és én sem vagyunk a rend királynői, de erről a helyről sugárzott, hogy nem lányok lakják.  A szobába lépve csak egy fiúval találkoztunk, aki szemmel láthatóan ránk várt.

    – Üdvözöllek a Collins-Hirano birodalomban – köszönt. – Iris, igaz?

    Én csak szótlanul bólintottam, mivel még mindig úgy éreztem magam, hogy bármelyik pillanatban kiborulhatok. Igaz, nagy megkönnyebbülés volt, mikor végre valahára újból a Residence ismerős falai között lehettem, most pedig Harry íróasztalánál foglaltam helyet.

    – Kelly merre van? – kérdezte Harry.

    – Elvileg fél perc és itt lesz – válaszolta a srác, aki feltehetőleg a Hirano testvérek egyike.

    Ezután nem sokkal egy lány nyitotta ki az ajtót, akinek a megjelenése egy titkárnőére hasonlított: kezében egy dossziét tartott, fehér blúzt, és bézs színű szoknyát viselt. Szeme enyhén mandulavágású volt, éppúgy, mint Harry szobatársának, akire nem mellesleg egészen hasonlított.

    – Bocs a késésért, tömve volt a lift – mondta a lány.

    – Kelly… Ne kezdd, kérlek – válaszolt a fiú, akinek még mindig nem tudtam a nevét. – Nem időre jöttél. Nem tudsz elkésni.

    Kelly a szemeit forgatva ölelte meg a fiút, majd felénk fordult.

    – Most, hogy már mindenki itt van – kezdte Harry –, Iris, ők itt Kelly és Mike Hirano – mutatott a testvérekre. – Kelly, Mike, ő Iris. Ő az, akiről beszéltem.

    – Mutasd a karod! – mondta Kelly izgatottan, én pedig engedelmeskedtem.

    Kinyújtottam bal karomat, láthatóvá téve a csuklómon lévő heget. Mindhárman ugyanígy tettek.

    – Hány éve volt, mikor utoljára találtunk valakit? Pontosabban, mikor téged megtaláltunk? – nézett Mike Harry-re.

    – Majdnem három éve. Abban az évben, amikor itt kezdtem – válaszolta a fiú.

    Próbáltam feldolgozni az egészet, és ahogy lassan teltek a másodpercek, kezdtem megnyugodni. Nem vagyok őrült. Kelly, Mike és Harry mind hasonló heggel rendelkeznek. Ésszerű magyarázatot nem találtam, de legalább tudtam, hogy vagy egyikünk sem őrült, vagy mind azok vagyunk. Arra viszont már nem jöttem rá, hogy melyik a rosszabb eset.

    – Fogd meg a kezem! – emelte rám a tekintetét Kelly.

    – Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e – feleltem.

    Felsóhajtottam, majd végül úgy tettem, ahogyan a lány kérte. Kisebb meglepetésemre ugyanaz történt, mint pár nappal ezelőtt az egyetem folyosóján, mikor Harry-vel először találkoztam. Mindkettőnk karján friss, vérző seb volt található.

    – Ez hihetetlen – nézett Kelly a csuklóján lefolyó fekete vércseppekre.

    Az előbbi tevékenységet a másik testvérrel is megismételtem. A reakció ugyanaz volt.

    Kelly körbefordult a szobában, szeme elkerekedett a hatalmas rendetlenség láttán. Tekintete testvére íróasztalán állapodott meg, ahol halomban hevertek a különböző jegyzetfüzetek, dossziék, papírlapok és nyomtatványok. Emellett szétszórt tollak és ceruzák mindenhol voltak, az asztalon álló fém tolltartót kivéve. A faasztal falhoz közelebbi szélén a számítógép monitorja közelében egy szendvicsmaradék foglalt helyet, ami már valószínűleg ott lehetett pár napja.

    A lány idegesen felsóhajtott, miközben fejét ingatta. Az asztalhoz lépett, és nekiállt rendet rakni. Hajszálpontossággal helyezte egymásra a papírokat, a tollakat pedig visszahelyezte a tolltartóba.

    – Kelly, kérlek szépen, ne kezdd már megint! Nem hiszem el, hogy ilyen szinten rendmániás vagy – temette arcát a tenyerébe Mike.

    – Én meg azt nem hiszem el, hogy hogyan tudod elviselni ezt a rumlit, amit magad után hagysz – vágott vissza Kelly. – Állandóan – tette hozzá nyomatékosan, és az összerendezett papírok mellé rakott egy tollat, amit a földről vett fel.

    Kelly szeme megakadt a szendvicsen, és utána nyúlt, valószínűleg azzal a szándékkal, hogy kidobja azt.

    – Na, azt már nem. Nem dobhatod ki, anyától kaptam még vasárnap – siránkozott Mike. – Anya szendvicse az kincs. Maga a mennyország!

    – Vasárnap öt nappal ezelőtt volt. Érted? Öt kibaszott napja – mondta Kelly összeszorított foggal, és végrehajtotta a "szörnyű" tettet.

    – Annyira kegyetlen vagy.

    Kelly elégedetten mosolygott a munkájára, majd a szekrény mellett lévő papucsokhoz lépett, és lábával egyenes sorba rendezte azokat.

    – Kelly. Hagyd. Abba – nézett vele farkasszemet Mike. – Most.

    A lány csak szemeit forgatta, karjait összekulcsolta mellkasa előtt, és mikor már észrevette, hogy testvére nem figyeli, az utolsó papucsot is a helyére igazította. Kis híján elnevettem magam az egész jeleneten.

    – Szóval ez a… jel – kezdtem bizonytalanul. – Valamiféle kapcsolatot jelent? – kérdeztem.

    – Pontosan erről akartam beszélni. A neve rúna – válaszolta Kelly.

    – Ezt meg honnan tudod? – érdeklődött Mike.

    – Emlékeztek arra az aranyos, idős könyvtáros asszonyra? Megkért, hogy segítsek neki elpakolni pár ősrégi könyvet, mikor meglátta a rúnát. Ő mondta.

    – Mondott még mást is? – kérdeztem.

    – Igen. Azt mondta, mindenkinek a legnagyobb vágyát szimbolizálja. Megkérdeztem tőle, hogy az enyém mit jelent, mire csak annyit mondott: "Arra csak egyedül te jöhetsz rá." – fejezte be a lány a beszámolóját.

    – Gondolod, hogy valóban tud erről valamit, vagy csak egy babonás öregasszony? – tette fel a kérdést Mike, ami az én fejemben is felmerült.

    – Fogalmam sincs – felelte Kelly, és laza lófarokba kötötte sötétbarna haját.

    – Meg kell keresnünk ezt a nőt. Nincs veszítenivalónk – jelentette ki Harry.

•••

    – Ez NYC legnagyobb közkönyvtára, és mindössze háromnegyed óránk van zárásig – fordult felénk Harry. – Mi a terv? – a fiú jelentőségteljes pillantást vetett Kelly-re, mint aki tőle várja a választ.

    – Ne nézz így rám – tárta szét a karját a lány.

    Az után az este utáni kedd van, mikor először találkoztam a Hirano testvérekkel. Jelenleg a Stephen A. Schwarzman New York-i közkönyvtár épületének fő termében állunk mind a négyen, igyekezve halkan tanácskozni, hogy ne zavarjunk egy idős olvasót vagy tanuló egyetemista diákot sem.

    Elvarázsolt a hatalmas könyvtár. A fő terem minimum két emelet belmagasságú volt, a plafonról hatalmas csillárok lógtak. A padlózatot faburkolat borította, az asztalok és a polcok többsége pedig szinte pontosan ugyanabból az árnyalatú fából készültek. Az egész helyiséget belengte a régi könyvek és a kávé illata. Néhány asztalon számítógépek voltak felállítva, de ha jól láttam mindegyik foglalt volt.

    Este hét óra van, a könyvtár pedig háromnegyed nyolckor zárt. Gyorsnak kell lennünk, ha még ma beszélni akarunk a Kelly által említett nővel.