A Lerandrie trilógia 1. - Kegyetlen világ

2. Vég - Második rész

   Kinyitotta szemeit, és lassú léptekkel odajött hozzánk. Adamhez fordult.

    – Tetszik a bátorságod, fiú – kezdte Bloodwing. – Még hasznodat is vehetném. Mit szólnál egy alkuhoz? – ugyan nem láttam az arcát, még is éreztem, hogy gonoszul elvigyorodik.

    – Tudod mikor, hazug rohadék – tegezte le Adam. Minden egyes szavából csak úgy sugárzott a gyűlölet.

    Minden olyan hirtelen történt.

    Bloodwing egyetlen gyors mozdulatot tett, és mind az öt éles karmát Adam hasába mélyesztette.

    Velőtrázó sikolyt hallottam. Nem tudom, hogy Adam, vagy a saját sikolyom volt.

    Minden erőmmel belerúgtam Bloodwing lábába, amitől meghátrált. Megfogtam egyik karját, és saját tenyerébe szúrtam a karmát, mivel azt gondoltam, ha a véréből egy kevés a kezemre kerül, és megszerzem a DNS-ét, talán be tudják majd azonosítani. Ez az egyetlen, amit jó ötletnek tartottam.

    Bloodwing úgy csinált, mintha meg sem érezte volna. Lucifer viszont nagy erővel a karomba csípett, ahol kiserkent a vérem.

    Adam összeesett, de nem vesztette el az eszméletét. Odasiettem hozzá, és épp megfogtam a kezét, amikor vállamnál fogva az az alak rántott vissza, akit először megláttam. Egy pisztoly csövét szorította a halántékomhoz.

    – Ne! – kiáltott fel Bloodwing. – Ő az enyém.

    Lazult a szorítás a vállamon, és a pisztoly csövét sem éreztem már a halántékomon.

    – Intézd el a fiút! – mondta nyugodtan, miközben karmait köpenyébe törölte.

    – Nem! – ordítottam, de mielőtt bármit csinálhattam volna, Bloodwing tenyerét a homlokomra tette.

    Az utolsó, amit láttam, egy vörös fény volt. Éreztem, ahogy lecsukódott a szemem, és a földre zuhantam.

    Szédülés, villámok, mennydörgés, fájdalom, aggodalom, fáradtság, félelem.

    Pisztolylövés.

    Sötétség.

   Először sötét volt, majd minden világosodni kezdett. Egy folyosón álltam hosszú, fehér hálóingben. Nem volt ijesztő hely. Embereket viszont sehol sem láttam. Karomra néztem. Nem volt rajta seb. Vizes sem voltam.

   Tágas folyosó volt, fehér falakkal. Elindultam rajta. A folyosó végén volt egy ajtó. Csend volt.

   Beléptem az ajtón. Az ajtó mögött egy fehér falú szoba volt, nagy ablakkal, ahonnan beáradt a napfény. Az egyik falnál egy kandalló tüzének ropogása adta az egyetlen hangot.

   Elindultam a kandalló felé. A kandalló tetején furcsa képek sorakoztak. Tizenkét festett kép. Három csoportban voltak. Az első csoportban lévő képek, tüzet, vizet, földet, és levegőt ábrázoltak. Tovább léptem. A második csoportban másfélék voltak. Az elsőn egy homályos alak valamiféle energiát küldhetett az előtte térdre rogyott, imádkozó személynek. A másodikon szintén volt egy homályos alak, előtte egy ház, ami felemelkedett a földről. A harmadikon lévő homályosra festett személy egy sebesült fölé hajolt, vérző mellkasára helyezte tenyerét. A negyediken az alak nem volt se homályos, se látható. Halvány körvonala volt csak.

   Az utolsó csoporthoz léptem. Ott is mind a négyen egy ember sziluettje volt. Az egyik viharban állt, villámok vették körül. A második körül szétrobbantott kődarabok voltak. A két utolsó kép egymás mellé volt tolva, hogy egy képet alkossanak. Hátborzongatóan pontosan illeszkedtek. A képek találkozásánál egy halott volt. Mindkét oldalán egy-egy homályos alak. A jobb oldalit fény vette körül, karjait széttárta. A bal oldali körül sötét füst gomolygott, karját a halott felé nyújtotta. Mellette a kép sarkában egy jel volt.

   Elfordultam a kandallótól. A szembe lévő polcon tizenkét kő volt, kilenc egyik oldalt, kettő középen, és egy a másik oldalt.

   Megfordultam. Pár méterre Adam állt tőlem.

   – Hol vagyunk? – kérdeztem tőle. Visszhangosan hallottam minden hangot.

   Adam megtörölte szemét, és átkarolt engem.

    – Baj van? – kérdeztem ismét.

    – Hiányozni fogsz – mondta, és elengedett. – Én... Én... Tudom mi történt. Mindent tudok. Ne hagyd, hogy mással is ezt tegye. Kérlek...

    – És miért nem mondod el? – hangom megremegett.

    – Nem tőlem kellene megtudnod – mondta komolyan. – Szeretlek.

    Felé nyújtottam a kezem, ahogyan ő is felém. Mielőtt hozzámérhetett volna, halványulni kezdett, egyre csak jobban és jobban, majd eltűnt.

    Elsírtam magam.

    Elkezdtem a karomban fájdalmat érezni. Minden újból elsötétedett.

    A nedves talajon fekve ébredtem. Az ég kicsit kitisztult, az eső sem zuhogott már. Fájt a fejem, szédültem. Az első, amit megpillantottam, egy fényes csillag volt a sötét égbolton.

    Megpróbáltam felülni, és meg akartam nézni, vajon hány óra lehetett.

    Ekkor minden eszembe jutott. A kezemen vércseppek voltak. Órámra pillantottam. Hajnali egy volt.

    Lassan felálltam. Pár méterre tőlem pillantottam meg valamit. Közelebb mentem. Ahogy odaértem, szám elé kaptam a kezem, és letérdeltem.

    Adam feküdt a földön. Sötét volt, de meg tudtam mondani, hogy nem lélegzett. Pulóverét saját vére áztatta át. Csuklójára szorítottam az ujjamat, ez volt az utolsó reményem. Nem volt pulzusa.

    Hajamba markoltam, és felzokogtam. Igen, megsérültem. De az a fájdalom, amit belülről éreztem, minden mást elnyomott. Csak üresség. Ennyi volt bennem.

    Saját telefonom valahol a Hudson mélyén lehetett, így nem tudtam a 911-et hívni. Eszembe jutott, hogy talán Adam telefonja még meg van. Kivettem a zsebéből, és tárcsáztam a 911-et. Pár csengés után felvették.

    – Jó estét. Gyilkosságot szeretnék bejelenteni – szóltam bele alig hallható, rekedt hangon.

   – Tudna adni egy címet? – szólt egy női hang a vonal túlsó végéről.

   – Catskill, Főutca, Dutchmen's Landing Park. – ezután letettem.

   Éles fájdalmat éreztem a csuklómon. Magam felé fordítottam, hogy lássam. Egy vérző seb volt az. A seb formája Bloodwing-éhoz hasonlított, mégis másmilyen volt. Ismét elájultam.