A Lerandrie trilógia 1. - Kegyetlen világ

4. Találkozás - Első rész

    Felmentem a pár lépcsőn, ami az ajtóhoz vezet, majd beléptem a hatalmas épület boltíves bejáratán. Az ajtó fölött lógó táblán az egyetem nevét pillantottam meg csupa nagy betűkkel kiírva: NEW YORK FILM ACADEMY.

    Első nap.

    Az egyetem valójában nem egy díszes, feltűnő épület. Ha a feliratot nem nézné valaki, simán egy lakóháznak hihetné, igaz, a modernebb fajtából valónak.

    Az ajtón belépve viszont olyan érzésem volt, mintha Csodaország tárult volna elém. Az aula négyszög formájú, bal és jobb oldalán egy-egy kétszárnyú ajtó van, bepillantva, ott valószínűleg különböző tantermek, és előadótermek vannak. Velem szemben is volt egy kétszárnyú ajtó egy harmadik folyosóval, bár ez szerintem az a folyosó lehetett, ahol a tanári szobák és az igazgatói iroda voltak. Emellett az ajtó mellett jobbra három lift, balra pedig két széles lépcső található, az egyik felfelé vezet, a másik pedig az alagsorba. Szintén négyszög formában, az aula közepe felé van két lépcsőfok mélyülés. Ebben a mélyülésben asztalok és padok vannak felállítva, ahol a valószínűleg már több mint elsőéves egyetemisták beszélgettek kisebb-nagyobb csoportokban. A mélyülés mind a négy sarkán van egy-egy narancsos barna márványoszlop, a padló ugyanezzel a kővel van kirakva. A falak halványsárgák, a plafonról pedig három gyönyörű csillár lóg.

    Ha visszapillantok a vállam fölött az ajtó felé, amin az imént jöttem be, az ajtó két oldalán szinte plafonig érő üvegablakok láthatóak, aminek köszönhetően az egész aulát a kora reggeli napfény töltötte be.

    Az aula tele volt rengeteg nyüzsgő diákkal. A tömegben szinte lépni se lehetett, amihez egyáltalán nem vagyok hozzászokva. Igaz, másra nem nagyon számíthattam, mivel az egyetem óriási, ráadásul évkezdés van.

    Éreztem, hogy a tenyerem izzadni kezd. Mindig is ideges voltam, ha idegenek közelében kellett lennem, de ekkora nyüzsgésben gyakorlatilag hat éve nem volt részem.

    Tegnap este lefekvés előtt Alissonnal azt beszéltük meg, hogy itt találkozunk az aulában, és segít eligazodni, mivel nekem teljesen idegen a hely. Egy idegen hely, tele idegen emberekkel. Fogalmam sincs, hogyan képzelhettük azt, hogy ebben a tömegben majd megtaláljuk egymást.

    Körbepillantottam, de sehol sem láttam a lányt, ami azt jelentette, hogy teljesen egyedül maradtam. Úgy tűnt, mindenki más tisztában van a dolgok menetével, egyedül én állok itt tanácstalanul. Komolyan mondom, olyan érzésem van jelen pillanatban, mintha egy jegesmedve lennék a sivatag kellős közepén.

    A sok ember kevés levegőt eredményez, a kevés levegő pedig hőséget. Kint 28°C van, én ettől függetlenül meglehetősen "ésszerű" gondolkodásomhoz híven ott álltam piros-fekete kockás ingben, fekete farmerben és acélbetétes bakancsomban.

    Feltűrtem ingem ujját annak reményében, hogy így valamivel elviselhetőbb lesz ez a hőség. Csalódottságomra nem sok különbséget éreztem, mégis több volt, mint a semmi.

    Fülem mögé raktam egy elszabadult narancsvörös tincset, táskámat felraktam egyik vállamra, majd elindultam, hogy megkeressem, hol vannak a szekrények. Átverekedtem magam a tömegen, miközben igyekeztem a legkevesebb embernek nekimenni. Lassan haladtam, azonban az utóbbi dolog már kevésbé sikerült, ezért szinte folyamatos elnézést kérések közepette mentem tovább.

    Először a két oldalsó folyosót néztem meg, de nem jártam sok sikerrel, ezért elindultam a középső folyosó felé. Az ajtó itt csukva volt, ezért nem láttam be és nem ez volt az első hely ahol kerestem.

    Megkönnyebbülésemre, miután kinyitottam az ajtót, a folyosón, ahova beléptem, a kékre festett fémszekrények két egymásra helyezett sorban álltak mindkét oldalt.