A Lerandrie trilógia 1. - Kegyetlen világ

13. Eredmények - Második rész

    – Hogy? – kerekedett ki a lány szeme. – Valaki kitépte őket?

    – Ez a legfurcsább benne – lapoztam ismét az utolsó oldalakhoz. – Ha valaki ki is tépte őket, akkor nagyon precíz munkát végzett. Se egy szakadásnyom, se egy maradék papírfecni, se semmi. Nem azt mondom, hogy sosem lettek volna itt ezek a lapok, de...

    – Bárki is tette, biztosra ment, hogy még csak fel se tűnjön az utolsó lapok hiánya – fejezte be helyettem Alisson. – A tartalomjegyzékről viszont elfeledkezett. Nem valami okos húzás – fintorodott el. – Mindenesetre a könyv folyamatosan nálam volt azóta, hogy elhoztuk. Ha ugyanaz a valaki tépte ki a lapokat, mint aki a levelet küldte, akkor még azelőtt tette, hogy először jártunk volna közösen a könyvtárban.

    – Szerintem valaki a két hiányzó Segath közül – mondtam. – Caecus Bloodwing embere, igaz, de ettől függetlenül még lehet ő is. Viszont akkor már Animus valószínűbb. Annyira elegem van ebből az egészből – mordultam fel.

    – Pedig még csak most kezdődik el igazán.

•••

    – Jól van, anyucinak van egy kis meglepetése – dobta le Faye az alagsor betonjára a hatalmas katonai hátizsákját, arcán szinte elvetemültnek titulálható mosoly terült szét.

    – Ez perverznek hangzott – vonta a szemöldökét Harry.

    – Jaj, fogd már be! – böktem oldalba a könyökömmel. – Miről van szó?

Faye egy darabig a hátizsákban kotorászott, majd különböző fegyvereket vett elő belőle. – Van itt minden. Pillangókések, tőrök, pár régi, de egész jó minőségű bicska, dobókések, beleértve pár shuriken is, de azokat sosem tudtam használni, ezen kívül egyszerű lőfegyverek, meg kisebb, könnyen elrejthető pengék.

    – Hű, honnan vannak ezek? – kérdezte Mike, miközben ámulattal nézte a fegyvereket.

    – Apám hobbiból különböző késeket készít. Ez a mániája.

    – Állati.

    – Az oké, hogy a késeket apukád csinálta, na de... A pisztolyokat honnan szerezted? Van rá engedélyed, vagy ilyesmi? – Alisson összevont szemöldökkel nézett Faye-re.

    – Engedélyem az éppen nincs...

    – Hát akkor hogy jutottál egyáltalán hozzá?

    – Illegálisan. Hogy máshogy? – vont vállat Faye, mintha épp csak valami szörnyen hétköznapi dolgot közölt volna. – Vannak jó kapcsolataim, jó pénzért szinte bármit be tudnak szerezni. Olyasmi ez, mint a feketepiac. Szerzel pár havert, és... – tárta szét a karját, szemmel láthatóan elégedett volt önmagával.

    – Akkor hivatalosan is bűnözők vagyunk? – nyelt egyet Alisson, karjait szorosan a törzse köré fonta.

    – Így is lehet fogalmazni.

    – Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e – mondta Alisson bizonytalan hangnemben. – Nem vagyok benne biztos, sőt... Én sosem nem tudnék megölni egy embert. Soha. – Csend telepedett a hatalmas, szinte üres zárt térre. Minden irányból zavarodott tekintetek figyelték Alissont, amint maguk is gondolataikba merülve rágódtak a lány kijelentésén.

    Érthető volt a hirtelen jött bizonytalanság, hiszen abba nem valószínű, hogy sokan belegondoltak volna, mi minden közbejöhet egy ilyen út során – rajtam kívül, természetesen. Ezelőtt senki nem ejtett szót életek kioltásáról. Igen, mind tudtuk, hogy van egy fő célunk, az pedig nem más, mint hogy megöljünk valakit, aki nem mellesleg egy hidegvérű gyilkos. De ha valóban belegondolsz a Fény és Sötétség háborúja kifejezésbe, bárkiben gyorsan érkezik a felismerés, hogy egy olyan folyamat, amely a háború fogalmat tartalmazza, nem valószínű, hogy csak egyetlenegy áldozattal járna, és akkor még nem is beszéltünk a váratlan helyzetekről. Így, még ha magam mindezt régóta számításba is vettem, Alisson jogosan jelentette ki az előbbit.