A Lerandrie trilógia 1. - Kegyetlen világ

8. A projekt - Harmadik rész

    Nem kellett sok idő, és az egész 23-as stáb, mind a huszonnyolc személy egy csapatként állt a tábla közelében. Megkönnyebbülésemre nem mindannyian ismerték egymást, nem csak számomra voltak új arcok a társaságban. És persze ott vannak az ismerős arcok: Harry, Greg, és Kelly.

    Egyikőjük, egy fekete hajú fiú készített a névsorról egy fényképet a telefonjával, majd visszafordult felénk. Tetőtől talpig feketét viselt, és talán ő volt az egyetlen, aki eddig még egy szót sem szólt. Most is csendben maradt, miközben a jelenleg még egymás megismerésének szintjén tartó beszélgetést hallgatta.

    – Nyolcvanas évek filmvilága… A harmincas éveim elején jártam abban az időszakban – mosolyodott el a stábunk valószínűleg legidősebb tagja, egy magas, vékony, őszes hajú nő. Vastag pulóverébe láma mintázatot kötöttek, ehhez egy kék színű farmert és Converse cipőt vett fel, egy aranyos, modern képet mutatva magáról.

    – Komolyan? – kérdezett vissza Kelly. – Szép kor volt?

    – Mi az hogy! Az egyik legszebb. De örülök, hogy itt lehetek veletek – nézett körbe rajtunk.

    – Kölcsönös érzés, kedves Mrs…?

    – Madeleine Parker, szolgálatodra, drága – nevetett jókedvűen. – De szólíts csak Maddie-nek. Ez mindenkire vonatkozik.

    – Rendben, Maddie – mosolygott Kelly.

    Szóval ő a legendás Maddie Parker. Meg kell hagyni, hogy kifejezetten szimpatikus.

    – Tudja Maddie, maga hatalmas példaképem – szólalt meg végül Harry. – El sem hiszem, hogy együtt fogunk dolgozni – mondta elvékonyított hangon.

    – Ugyan már, csak egy vénasszony vagyok, aki szeret úgy tenni, mintha még mindig a húszas éveiben lenne – legyintett Maddie mosolyogva. – És különben is, nyugodtan tegezz csak le.

    – Rendben. Megölelhetlek?

    – Még szép hogy, imádok embereket megölelni – tárta szét a karját a nő.

    Harry vidáman ölelte át a nála mindössze egy-két centivel alacsonyabb Maddie-t, mire a stábból többen is halkan elnevették magukat.

•••
   

    Kedden, egy héttel később a könyvtári incidens után ismét a polcok között sétáltam, ezúttal egy asztal felé véve az irányt, ahol a stábunk helyezkedett el. A rúna jelezte, hogy Harry és Kelly a közelben vannak. Sárgán fénylett.

    Helyet foglaltam a padon Kelly mellett. A lány szép, kerek arcán idegesség látszott.

    – Jól vagy? – kérdeztem tőle.

    – Persze – mosolyodott el halványan. – Csak tudod… Még mindig kiráz a hideg, ha az egy héttel ezelőtt történtekre gondolok. Tudom, hülyeség, hálásnak kellene lennem, amiért ennyivel megúsztam, és… Istenem, mekkora egy tapló vagyok, meg sem köszöntem, hogy segítettél. Ne haragudj – emelte kezét szája elé.

    – Ugyan már – helyeztem a hátára a kezem. – Ez csak természetes – mosolyodtam el.

    – Mindenki itt van? – kérdezte Maddie mosolyogva. Végigfuttatta rajtunk szemeit, és mikor megbizonyosodott arról, hogy teljes a létszám, elégedetten bólintott. – Szuper! A mobilkészülékemmel én is megörökítettem a névsort, mindjárt meg is van – kereste a képet az érintőképernyős telefonja galériájában. – A producereink… Draven Clark és Iris Devlin – pillantott fel a telefonjából.