A Lerandrie trilógia 1. - Kegyetlen világ

8. A projekt - Első rész

    Pár nap telt el a könyvtári eset óta. A kézírást egyelőre nem tudták beazonosítani.   

    – Annyira hiányoztál! – ugrott a nyakamba anya amint kinyitottam a brooklyn-i lakás ajtaját.

    Szorosan magamhoz öleltem a középkorú nőt, miközben hátára hulló vörös hajtincseivel babráltam.

    – Anya… Alig több mint egy hónapja találkoztunk utoljára – nevettem el magam.

    – Az már hat hete volt – biggyesztette le ajkát, és két kezébe fogta arcomat, majd újból átkarolt. – Hát neked nem is hiányoztunk?

    – Viccelsz velem? Még szép, hogy hiányoztatok.

    – Nekem nem – jelent meg Tyler a szobája ajtajában.

    – Gyere már ide te… – a mondat befejezése helyett inkább őt is magamhoz szorítottam, amit kissé vonakodva ugyan, de viszonzott.

    Mikor hátraléptem egyet, elégedetten láttam, hogy szokásos szemforgatása közben egy apró mosoly jelent meg szája sarkában.

    Körbepördültem az ebédlőként és nappaliként szolgáló nem túlzottan nagy helyiségben. Szinte minden ugyanúgy volt, mikor július végén illetve augusztus elején beköltöztek, azzal a különbséggel, hogy Tyler holmija szanaszét volt dobálva az ebédlőasztalon, a konyhapulton, valamint az egykor számomra fekhelyként szolgáló kanapén is. Tulajdonképpen, ha jobban belegondolok, ettől csak otthonosabb lett a kis lakás. Ahol nincs totál káosz, ott száz százalék, hogy nem az én családom lakik.

    – Apa? – néztem kettejükre, ugyanis erős gyanúm volt, hogy amilyen szerencsém van, apám pont nincs otthon.

    – Nemsokára jön, talán egy félóra, vagy negyven perc múlva – felelte anya.

    – Még dolgozik? – pillantottam az órámra, melynek kijelzője 16:35-öt mutatott. – Pénteken?

    Apám irodai munkát végez, és általában péntekenként sosem dolgozik tovább délután háromnál, ezért csodálkozom, hogy még nem ért vissza.

    – Igen. Nemrég hívott, hogy muszáj túlóráznia. De nyugodj meg, itt lesz nemsokára – mosolygott anya, és a konyhapulton lévő kávéfőzőhöz lépett, nekünk pedig intett, hogy üljünk le az ebédlőasztalhoz. Tyler és én is így tettünk. – Kérsz kávét? – nézett rám élénk kék szemeivel, miközben saját magának készített kávéját az asztalra helyezte.

    – Még mindig nem szoktál le a délutáni kávézásról? – kérdeztem vissza, mire ő csak felsóhajtott.

    – Hogy tehetném? – helyezte homlokára a kezét drámaian, úgy, mint ahogyan a szappanoperákban szokás.

    – Függő vagy – állítottam fejemet ingatva.

    – Nem is.

    – Dehogynem.

    – Kérsz vagy nem?

    – Kérek – adtam be a derekam végül szemeim forgatva, mire anya elégedetten bólintott.

    – Persze, engem meg se kínálj – tettetett sértődöttséget az öcsém.

    – Tizenhat vagy, a nővéred tizenkilenc. Nem kell a szervezetednek.

    – Tudod, néha elgondolkodom, hogy valóban tudod-e, hogy tizenhat vagyok. Olyan, mintha nem is tudom – vonta meg a vállát Tyler –, mondjuk, úgy hatévesnek kezelnél.

    Anya csak legyintett és visszafordult a kávéfőző felé.

    – Csak helyetted is vigyázok rád. Olyan nagy baj ez? – tette le elém a bögre kávét, majd Tyler-hez fordult, és a feje tetejére adott egy puszit, amit a fiú igencsak fintorogva fogadott, én pedig csak jót nevettem az arckifejezésén.