Dark Harry Styles Hun (befejezett)

57. Rész

Ha a rendőrség a helyszínen találja Harryt, bilincsben vitték volna el. Annak ellenére, hogy hihetetlen ügyességgel kerülte a korábbi bűncselekményeivel kapcsolatos témát, azért tudatában voltam, hogy volt már dolga a hatóságokkal. Egy szempillantás alatt bűnösnek ítélnék el.

Úgy döntöttem, hogy legjobb lesz szembenézni a villogó kék fénnyel, így ott hagytam az összekuporodott férfit a garázs padlóján, és a tőlem telhető legjobb zaklatott tekintetet vettem fel. Nem volt túl nehéz. A könnyeim még frissek voltak, de nem amiatt, amire elméletileg most bukkantam rá. Az arcomon lefolyó csíkok a szétzilált állapotomnak voltak a bizonyítékai.

- Ide jöjjenek! - kiáltottam.

Engem távol tartottak a zűrzavartól, arrébb küldtek, de nem felejtkeztek el rólam. Egy idősebb rendőrnő folyamatosan kérdezgetett, hogy jól vagyok-e, nem akarok-e leülni. A némaságomat a sokk utóhatásának vélték. Fogalmuk se volt.

Egy kis idő elteltével aztán láttam, ahogy Harry apját egy ott várakozó mentőautó hátuljába teszik. Megkönnyebbülten hallottam meg a kereket csikorgását az aszfalton. Egy részem attól rettegett, hogy a férfi jelenetet rendez majd, és kiáltozik. Nagyra értékeltem a karjába adagolt gyógyszereket, csendjének okozóját.

A mentőt két motoros rendőr kísérte el. Az öblös hangú motor kissé megijesztett, és beleütköztem egy rendőrtisztbe, akinek a derekán ott lógott az öv mindenféle lefegyverző eszközzel.

***

Sosem ültem még rendőrautóban azelőtt. Mulatságos volt, hogy a többi jármű az úton mind betartotta a sebességkorlátokat, megfelelően indexelt, és nem vágott be a másik elé a körforgalomban. Természetesen biztos voltam abba, hogy amint eltűnünk előlük, a sofőrök egyből visszatérnek a kétes vezetői stílusukhoz, ami miatt idegesen dudálnak egymásra.

Ismét megkérdezték a nevemet a rendőrség recepcióján. Nagy fába vágtam a fejszét, és egyedül is éreztem magam. Abban kerestem a megnyugvást, hogy Harry kezét képzeltem el, ahogy összefonódik az enyémmel. Annyiszor tette már ezt azelőtt, mosollyal az arcán. De most nem volt senki, aki megfogja a kezem.

***

- Kisasszony?

Visszapillantottam a fiatal tisztre, aki előttem ült. Adott nekem korábban egy papírpohárban teát, amit hőforrásnak használtam addig, míg az ki nem hűlt, és ihatatlanná nem vált. Már bizonytalan ideje abban a helyiségben ültünk. A falak magnólia színűek voltak, hogy nyugtató hatásúak legyenek. Azt képzeltem, hogy egy sötét kihallgató szobába rángatnak majd, a szemembe világítanak egy lámpával, miközben valaki 'az igazságot' akarja tőlem megtudni. De nem. Volt ott egy párnázott karfájú szék, képek vitorlás hajókról az ajtómelletti falon, egy dohányzóasztal magazinokkal.

Egy 'nem hivatalos' beszélgetésre kellett készüljek.

A térdem idegesen pattogott, amíg észre nem vettem a mozdulatot, és a kezemet a combomra rakva emlékeztettem magamat. „Ne látszódj bűnösnek!" ismételgettem magamban a mantrát. Egy kicsit segített.

- Le vagyok tartóztatva?

A hangom ideges volt, és kicsit megtört a nyomás alatt. Nem számít, mennyire hétköznapinak rendezték be a szobát, a szemeim szüntelenül a kamerát keresték a jobb felső sarokban.

- Nem, kisasszony. - válaszolta apró mosollyal.

Velem szemben, a székének a szélén ült. Testével előre hajolt, mintha nem akarnak egy árva szót sem elmulasztani abból, amit kiejtek a számon. Mintha minden szótag egy nyom lenne a bűncselekményhez.