Dark Harry Styles Hun (befejezett)

59. Rész

Sziasztok! Sajnos ez az utolsó előtti rész:(((. Lesz még egy befejezés és vege a tortenetnek !:(

Érezted már úgy, hogy figyel valaki? Figyel, de inkább valahogy ismerősen, bizalmasan, nem úgy, mint egy ragadozó az üldözöttjét? Érezted már, hogy valaki vigyáz rád?

Harry szemszöge

Befordultam a parkolóba, behúztam a kéziféket, és lekapcsoltam a gyújtást. Amint sikeresen kiküzdöttem magam a biztonsági övből, a kezeim tanácstalanok lettek. Legalább amíg vezettem, volt valami hasznuk: erősen fogni a kormányt. Úgy tűnt külön életet éltek, mikor nem volt semmi és senki, akit fogjak. Folyamatosan babráltam, a körmömet piszkáltam, és a bőrömet csipkedtem, hogy bebizonyosodjak, tényleg itt vagyok. Már megint.

Az ajkaimat szinte sebesre harapdáltam, és mozgolódtam az ülésben. Az öklömmel megdörzsöltem a szememet, gyenge próbálkozás az álmatlan éjszakák miatti kimerültségem ellen. Kissé feljebb toltam a kabátom ujját, és kétszer leellenőriztem az időt. Négy perc.

Alig bírtam magamra nézni a visszapillantó tükörben. A szemem körül sötét karikák, a szám száraz és cserepes. Nem néztem ki önmagamnak. Tudtam, hogy én tettem ezt magammal, tönkrementem. És nem tűnt úgy, össze tudom magam szedni újra.

17:14-kor léptem meg korábban a munkából, csak hogy biztos legyek. Ezúttal Tom elcsípett, elmondta, tisztában vele, hogy nem igazán sikerült semmi fejlődést elérnem a majdnem egy teljes magamban eltöltött hónap után sem. Folyamatosan veszítettem az ügyfeleket, akiket edzettem, miután lecsökkentettem a munkahetemet három napra. Nem volt szívem elmondani neki, hogy már feladtam a próbálkozást.

Három perc.

Felvettem a sapkát, és megigazítottam a tükörben, mielőtt kiszálltam az autóból. A kezeim lefagytak, az ujjaim elzsibbadtak és tövig rágtam a körmeimet. A nyugtalan állapotom még jobban megnehezítette a kulcsokkal való babrálást. Két perc. Nehéz dolga volt a mellkasomnak, hogy tartsa a tempót a szívverésemmel. Úgy tűnt minden félelmem egyszerre tör rám, ami miatt le kellett hunynom a szemeimet, homlokomat pedig a kocsi hűvös borításának nyomtam.

- A francba! - lihegtem pánikolva.

Ne most, könyörögtem, mielőtt beszívtam a levegőt, ami elakadt félúton a torkomban. Bassza meg. Sikerült megállnom bármiféle támogatás nélkül. Leráztam a bizonytalanságaimat magamtól, hogy megtegyem a rövid sétát a helyemig. Ott álltam, ahol mindig, és újra megnéztem az időt. 17:32. Hátammal az egyik régebbi fajta buszmegálló téglafalának dőltem. Valószínűleg már nem sokáig lesz ott, mivel az önkormányzat folyamatosan lerombolja a megmaradtak, hogy modern, üvegesre cserélje azokat. Én hálás voltam a téglának, ha átlátszó lenne, megláthatott volna.

Szinte végszóra, feltűnt a bolt előtti parkolóban. Még onnan is, ahol én álltam, észrevehető volt a rózsaszín az arcán és a pirosság az orrán. Figyeltem, ahogy betűri a sálját a kabátjába, mielőtt felcipzározza azt. A lábujjain ugrándozott, hogy melegen tartsa magát, miközben várakozik. A lehetem látszott a levegőben, ahogy a repedt ajkaimon kifújtam a levegőt, miközben a védett helyemről figyeltem. Azon gondolkoztam, vajon Bo ujjai is olyan hidegek voltak-e, mint az enyémek, amiket a kabátom zsebébe dugtam.

Csak, hogy láthattam már megnyugvást adott, olyan higgadtságot, amit magamtól képtelen voltam megtalálni. Valamilyen módon részben ő volt az okozója annak, hogy ezzé váltam, de nyilvánvalóan ő volt a megoldás is, aki enyhítette a nehéz súlyt a mellkasomban, amely úgy tűnt összezúz azokon a napokon, mikor nem voltam képes figyelni.

Dan kiviharzott, és bármi kis boldogságot is éreztem, az azonnal kioltódott. Bezárta az ajtót, miközben beszélgettek, a gyomrom összerándult a beszélgetés könnyedségén, akármiről szólt is. Nem értek egymáshoz, de egyértelmű volt, hogy Dan szívesen átkarolta volna a vállát, amit Bo nem is sejtett.