02.-Boldness

10.2K 556 35
                                    

Boldness: Bátorság

Rose Davis~

Az iskolabuszról leszállva, egyenesen a suli bejáratához mentem. Egy barna tincset fülem mögé tűrtem és úgy lépkedtem, hátizsákommal a vállamon.  Az éjszaka jutott az eszembe. Farkas üvöltésre riadtam fel, nem is olyan távol az otthonunktól. Őszintén? Nagyon megijedtem. Mi van ha az a zöldszemű farkas az amelyik párszor már megrémisztett? És mi van ha bántani akar? De az is eszembe jutott már, hogy nem akar ártani nekem, csak kíváncsi. Emlékszem, olyan nyolc éves lehettem, mikor a kertben játszottam. Akkor is láttam farkasokat, de mindegyik csak kíváncsi volt, arra hogy miféle teremtmény vagyok, nem pedig bántani készült. Ám anyám megrögzötten féltett tőlük. Őt már egyszer megharapta egy, és nem akarta, hogy velem is ez történjen. 

A furcsa pedig az, hogy pár éve változtak csak meg. Apa és anya is. Mindketten erőszakosak lettek és ha nem úgy csináltam valamit, akkor ellátták a bajom. Először csak apa kezdte. Anya csak nézte Őt távolról, mintha nem tehetne ellene semmit sem. Azonban, mintha megtetszett volna neki a dolog, Ő is megütött párszor. A bátyám, Scott, ezért ment el. Mert nem bírta nézni, és érezni, hogy bizony rövid láncon tartottak minket. A szemeszter elkezdődött, Ő pedig már repült is Angliába. Ott egy jól menő egyetemre fel is vették, és elkezdte a saját kis életét... engem pedig itt hagyott. Mindig azt mondta, segít rajtam. Hogy nem megy el egyedül... de aztán még is magamra kellett hagynia...

Ahogy megláttam Dawn-t és Louis-t azonnal feléjük igyekeztem. Miután észrevettek, elmosolyodtak. Mindkettőjüket megöleltem és egy-egy puszit nyomtam arcukra. 

-Hogy vagy Rose?-kérdezte Lou. Megrántottam a vállam. 

-Nem aludtam valami jól, de köszi megvagyok.-vettem elő mobilom hogy megnézzem az időt. Még volt egy fél órám becsengőig. 

-Miért? Már megint a medvék?-kérdezte Dawn. Meglöktem a vállát, miközben felnevettem. 

-Dehogy. Farkas üvöltést hallottam ennyi.-mondtam. Louis szemei kitágultak. 

-Miféle farkas üvöltést?-kérdezte idegesen. Szemeimet összeszűkítettem és vállat rántottam. 

-Normálisat Louis, miért van más farkas is az erdőben?-nevettem fel, de inkább kínomban mint örömömben.

-Ami azt illeti, apához elég gyakran érkeznek bejelentések...-gondolkodott el. Dawn, és Louis apja a seriff errefelé. Általában találkozom vele, ha az erdőben mászkálok, bár ez mostanában nem fordult elő elég gyakran, azóta az éjszaka óta. 

-Milyen bejelentések?-kérdeztük egyszerre Dawn-nal. A fiú elkomorult. 

-Ti nem hallgattok rádiót? Nem olvastok újságot?-nézett ránk nagy szemekkel. 

-Nem!-szóltunk ismét együtt. Louis megforgatta szemét. 

-Két, elég nagy farkasról beszélnek. Azt mondják, hogy egy fehér bundájú, ékszín kék szemű, és egy barna bundájú, rikító zöld szemű állat mászkál az erdőben. Sokan azt mondják, hogy az egyik nagyon veszélyes. Látjátok?-olvasta a telefonjából, majd felén fordította azt. 

"...szemtanúk szerint, a hatalmas állatok, az emberre vadásznak. Páran elmondták, hogy a kertjükben is észlelték a farkasokat. Attól tartanak, hogy bántják a gyermekeiket, vagy Őket. A seriff hivatal elrendelte, a harmadfokú, figyelmeztetést. Senki, ne menjen el otthonról, felügyelet nélkül! Legyenek Óvatosak, és vigyázzanak magukra!"- olvastam a sorokat. Visszaadtam Louis mobilját és ijedten néztem rájuk. 

-Ugye nem gondoltok arra amire nem kellene? -néztem rájuk karba tett kezekkel-Ha igen, akkor most biztosítalak róla titeket, hogy nem megyek bele!-tettem fel a kezeimet. 

-Kérlek!-nyújtották el a szót. 

-Nem kockáztatom az életem, és nektek sem kellene.-ráztam a fejem. Hogy mire gondoltak? Arra, hogy keressük meg a vadállatokat. A gond pedig az, hogy teljesen komolyan gondolták. 

-De te jobban ismered az erdőt, mint bárki más ebben a koszfészekben!-mutatott körbe Dawn, és nem csak az iskolára, hanem a városra is célzott az oda nem illő megnevezéssel.  

-Akkor sem. Sajnálom.-mondatom közben megráztam fejem. 

-Rendben. Akkor csak ketten megyünk.-mondta Louis. A lelkiismeretemre próbáltak hatni, hiszen tudták, hogy az általában beválik.

Vacilláltam. Ha elengedem Őket ketten, akkor nagyobb az esélye, hogy másnak nem fogom Őket látni. Azt pedig nem akarom. De ott van az is, ha megtaláljuk a farkasokat, akkor mit csinálunk? Nem ölhetjük meg Őket, hisz élőlények!

-Oké, benne vagyok! De ha azt mondom hogy forduljunk vissza vagy azt, hogy fussatok, akkor ti azt teszitek rendben?-tettem fel a költői kérdést. Egy hatalmas vigyor ült ki ajkaikra és mindketten megöleltek. Most őszintén? Hogy mondhattam volna nekik nemet? Talán sikerül kijutnunk az erdőből. 

Mikor elszakadtak Tőlem, egy csapat focista jött oda hozzánk, hisz Louis, a csapat tagja... Dawn pedig gyönyörű. Melyik focista ne akarna velük lógni? Nagyot sóhajtottam, majd elindultam a terem felé. Nem szerettem másokkal lenni, olyan emberekkel, akik nem ismertek, vagy távolról is undorodva figyeltek engem. 

Ahogy beértem a terembe, észrevettem, hogy csak páran voltak odabent. Leültem az utolsó padsorba (hisz az lett az én helyem a tegnap folyamán) és elővettem az irodalom könyvemet, majd olvasgatni, lapozgatni kezdtem. Fejemet megtámasztottam bal kezemen és belemerültem a gondolkozása. Azonban akkor fel is eszméltem mikor leült mellém valaki. Ahogy rá vezettem tekintetem, észrevettem Őt. Fekete inge, első két gombja ki volt kapcsolva, ezért belátásom nyílt, tetovált, és kidolgozott mellkasára. Napbarnított bőre miatt, jó pár lány irigyelte, épp úgy ahogy a sármos mosolyáért rengetegen vágyakoztak. Lenyűgöző, smaragdzöld szemei szinte lyukat égettek arcomba. Férfias állvonala, kiemelte így is gyönyörű vonásait.

-Hallottam, hogy a barátaiddal az erdőbe készültök, néhány farkas miatt.-kezdte. Szemeim kitágultak és rá néztem. 

-Te hallgatóztál?-emeltem fel szemöldököm. Megforgatta szemeit. 

-Nem.-válaszolta kimérten. Azonnal elment minden maradék örömöm is, hogy végre valaki idejött hozzám. Láttam, hogy néhányan felénk néztek, páran pedig hallgatóztak. 

-Akkor minek köszönhetem a látogatásod?-kérdeztem, szemeimet a sorokon tartva, bár nem olvastam. Képtelen lettem volna, hisz az aurája olyan erős volt, hogy már csak abba bele tudtam  pirulni, ha a közelemben volt. 

-Először is, a padtársad vagyok.-dobolt körmével a fa borítású asztalon- Másodszor pedig, hamarosan becsengetnek.-miért nem gondoltam erre? Én ostoba, hülyét csináltam magamból- A lényeg annyi, hogy ne áskálódjatok az erdőben. Mindennek meg van a maga rendje. Nem kell felborítani, három tudatlan kis senkinek.-a megnevezés is sértő volt, de az még jobban, hogy dühös hangnemben beszélt. 

-Tudatlan kis senkinek?-horkantam fel majd kihúztam magam, és egyenesen szemeibe néztem- Talán többet tudok, mint azt képzelnéd. Sokkal többet. -szűrtem fogaim közt. Mintha az elismerés, apró fényét véltem volna felfedezni tekintetében. De a düh, és az egyéb érzelmek amiket felém irányított, sem tűntek el előle. 

-Inkább foglalkozz a magad dolgával.-szinte köpte felém a szavakat. 

Felpattant majd kiviharzott a teremből. A többiek, akik még ott tartózkodtak, csak bámultak utána. Nem kellett pár perc, hogy becsengessenek, de már nem jött vissza. Furcsa volt az egész helyzet. Ledöbbentem, hogy milyen könnyen, de még is feszélyezve tudtam vele beszélni. És az, hogy kiálltam a barátaim és magam mellett, előtte... nagy előre haladásnak véltem. De a szorongás, amit a közelsége, és a mondanivalója nyújtott, nem tűnt el belőlem...


The Mask - (H.S) ▾Befejezett▾Where stories live. Discover now