The Mask - (H.S) ▾Befejezett▾

66.-Not real things

♥ Hey Lads! ♥

Meg is hoztam nektek a hatvanhatodik fejezetet! Nagyon remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket, és ha igen, akkor visszajeleztek nekem valamilyen formában! Hihetetlen hálás lennék érte! ♥

Nagyon-nagyon szépen köszönöm nektek a több mint 121 ezer megtekintést, a kommenteket és a voteokat! Annyira csodálatosak vagytok! Nem is tudom, hogy mivel érdemeltem ki ezt az elképesztő bánásmódot! ♥ ♥♥

Most egy kicsit hosszabb fejezettel érkeztem, amely eléggé eseménydúsra sikeredett, remélem nem bánjátok. :) ♥

Jó olvasást! Millió puszi és ölelés: Ladybady ♥

Not real things: Nem valós dolgok

Rose Davis~

Pattanásig feszült a helyzet, mikor Susan felénk szegezte a fegyverét. Leginkább azért, mert Harry volt a pajzsunk, így ha a nő meghúzta volna az elsütőbillentyűt, akkor egyből az Ő mellkasába fúródott volna a lövedék. Ami, nem csak egy ember halálát okozta volna, hanem kettőét, hiszen akkor én is vele együtt hagytam volna itt mindent. 

-Mindig is tudtam, hogy egy hazug szuka vagy.-morogta Harry, az anyám szemébe nézve. Mellettem Dawn csak ijedten pillantgatott körbe, és megpróbálta nem túlreagálni a helyzetet. 

-Tudod van egyfajta családi vonásunk.-vigyorodott el tenyérbe mászó arccal. Barátom még mindig félig átváltozva védett minket testével, és úgy tűnt, nem is akart tágítani előlünk. 

-Nem hiszem, mert Rose nem olyan kétszínű mint te. De most komolyan képes lennél megölni a saját lányodat?-kérdezte hitetlenül. A szívem a torkomban dobogott egész végig, és tartottam attól, hogy gondol egyet, és elrohan ettől a káosztól. 

-Az én kislányom már rég halott.-suttogta és láttam, ahogy könnyek gyűltek a szemébe, de hamar kipislogta őket-De Rose-t? Igen, Őt képes lennék megölni.-bólintott szívtelenül. Fejemben újra ismétlődtek szavai és megpróbáltam megfejteni kilétüket. 

-Hogy érted, hogy a lányod már halott?-léptem ki Harry mögül, aki sietősen vissza akart rántani a háta mögé, de nem engedtem neki. 

-Rose, gyere vissza.-szűrte fogai között barátom. 

-Hogy értetted?-kérdeztem még egyszer az előttem álló, ránk fegyvert szegező nőtől. 

-Úgy, hogy te nem vagy a vér szerinti lányom.-mondta, és irányomba fordította a fegyvert-Az anyád a nővérem volt, és néhány napra rá, miután megszülettél, autó balesetünk volt. Te, Tammy a lányom, Andrea az anyád, Gregory az apád és én voltunk a kocsiban. Az éjszaka közepe volt, és valami nekiütközött az autónknak. Az apád nem volt bekötve, így a szélvédőn át kirepült a járműből, a nővérembe pedig több száz üvegszilánk fúródott. Én néhány karcolással és töréssel túléltem, míg te még csak ki sem mozdultál az ülésedből, ellentétben Tammy-vel. Ő a biztonsági üléssel együtt kiesett a kocsiból, és ezt csak azután vettem észre, hogy kimentettelek téged. Addigra az, ami nekiment az autónak visszatért, és a szemem láttára ölte meg, és ragadta el őt. Később kiderült, hogy egy vérfarkas volt.-suttogta beszéde után, és hallottam a mély gyűlöletet a hangjában-Andrea sem élte túl, mire kiértek a mentők elvérzett. Gregory -a mentők szerint- már az ütközéskor életét vesztette...

-És Scott? Hol volt akkor Scott?-kérdeztem a döbbentségtől remegő hangon. 

-Őrá Peter vigyázott, és éppen hozzájuk tartottunk mikor bekövetkezett a baj. A nővérem az utolsó szavaival azt kérte tőlem, hogy vigyázzak rátok és neveljelek fel titeket.-mesélte, én pedig önkívületi állapotomban voltam. Miért mondta az anyám, hogy Ő nem is az anyám? Miért beszélt nekem balesetről, ami meg sem történhetett. Mert... Scott elmondta volna... Ő emlékezett volna rá és a szüleinkre, nem?