The Mask - (H.S) ▾Befejezett▾

57.-Blindness

Blindness: Vakság

Harry Styles~

Fejem erőteljes fájására pattantak ki a szemeim, majd orrfacsaró bűzt éreztem meg. Olyan volt, mintha valami már hónapok, vagy talán évek óta rohadt volna valamelyik sarokban. Azonnal felkaptam a fejem, majd amilyen gyorsan csak lehetett körbenéztem. Viszont nem láttam semmit sem. De tényleg, semmit. Mintha a sötétségbe bámultam volna, ám ez nem történt meg gyakran, hiszen természetfeletti képességeimből adódóan egy résnyi fény is elég volt ahhoz, hogy tökéletesen felmérjem a környezetemet. Abban a pillanatban viszont mintha megvakultam volna. Kétségbeestem, ezért rángatni kezdtem kezeim, azonban azok ahhoz a székhez voltak kötözve amin ültem.

A hideg, amely csípte bőröm kezdett egyre elviselhetetlenebb lenni, de próbáltam kiűzni a fejemből a fájdalom érzését. Még mindig kétségbeesett voltam, hiszen végtagjaim le voltak kötözve, sőt már nem csak vaknak, de süketnek is éreztem magam, mert semmiféle hangot sem hallottam.

-Hahó!-szólaltam fel, reménykedve abban, hogy nem egyedül voltam... bárhol is voltam. A jó hír számomra pedig az volt, hogy mégsem süketültem meg, hiszen hangom visszhangzását könnyedén észleltem. Akkor a szemeimmel mi történt?

-Nocsak, felébredt a Hamupipőkénk.-hallottam meg egy túlzottan gunyoros és ismerős hangot. Ezután a bosszantó megszólítás után kapcsoló hangját érzékeltem, hamarosan pedig óriási lámpák kapcsolódtak fel, velem szemben.

Akkor már tisztában voltam azzal, hogy a látásom is a régi volt, viszont tartottam attól, hogy az égő érzés amelyet a fények gyors felkapcsolása okozott, teljesen tönkretette őket. Összeszorítottam szemhéjaim, majd vártam néhány másodpercet, időt adva íriszeimnek, hogy megszokják a reflektorokból áradó világosságot.

-Ne haragudj ezért a fájdalmas viszontlátásért, de máshogy nem tudtuk volna elintézni azt, hogy velünk gyere... illetve gyertek.-mondta Susan, Rose édesanyja, majd rám nézett, utána pedig jobb és bal oldalamra. Jobbomnál Gemma méregette a nőt veszedelmesen, az ellenkezőn pedig Stig hunyorgatott kábán.

-Mit akarsz?-szűrtem fogaim között. Akkor már nem is érdekelt a fájdalom, a bűz vagy a bűvös hideg, mert csak Susan ostoba vigyora volt az, ami megpiszkálta a fantáziámat. Mit akart tenni velünk? És miért villantott minden pillanatban ennyire tenyérbemászó arcot?

-Csupán csak...-kezdte mézesmázos hangon-...ajánlatom lenne, leginkább feléd, mert te vagy az az alfa, akire a legtöbben hallgatnak.-váltotta hangnemét sokkal komolyabbra. Megingattam a fejem.

-Tévedsz, ha azt hiszed vissza fogok élni a farkasaim bizalmával.-ingattam meg a fejem, és a lehető legfakóbb hangon válaszoltam neki.

-Gondoltam, hogy ez lesz a válaszod.-bólintott-Viszont, még nem hallottad az ajánlatomat.-fonta össze maga előtt a kezeit.

-Nem is érdekel.-válaszoltam üzletiesen.

-De... de biztos vagyok benne, hogy fog.-mosolyodott el, vörös rúzsos szájával. Furcsa, sőt csaknem borzalmas előérzetem volt. Valami megváltozott Susan-ban, emiatt pedig tartottam attól, hogy talán nem a jó irány felé kalauzolta saját magát.

Szemeimet összeszűkítettem, mikor intett egyet.

-Hozzátok be!-parancsolta valakiknek, azok pedig az árnyékban mozogva eltűntek. Furcsa volt, hogy nem éreztem a szagukat, hallottam a lélegzetvételüket vagy a szívdobogásukat. Olyan érzésem volt, mintha minden erőm elhagyott volna.

-Kit hozzanak be?-kérdeztem, viszont mikor megpillantottam egy kicsiny testet lógni két hatalmas férfi karján, azonnal tudtam rá a választ, nem kellett a tarkóm bizsergésével foglalkoznom-Rose!-kiáltottam fel, majd minden erőmet összeszedve próbáltam letépni karjaimról a köteleket, hogy odaszaladhassak hozzá. Miért nem sikerült szétszakítanom őket?