The Mask - (H.S) ▾Befejezett▾

09.-Alarm

Alarm: Vészjelző

Harry Styles~

Féktelenül száguldottam a sötétségben. A fák magas, nyúlánk alakjait kikerülve suhantam. Egy ismerős ház felé érve, azonban lelassítottam, majd hamarosan meg is álltam. Egy fának támasztottam kezem, és úgy hallgatóztam. Semmi zaj, vagy erőteljes szívdobogás nem hallatszott ki. Ám vér szagot éreztem. Méghozzá elég erősen ahhoz, hogy tudjam, nincs minden rendben. Felnéztem a tetőablakra, és felmértem a terepet. Körülnéztem, majd nekiiramodtam. Szélsebesen futottam a ház felé, és egy hatalmasat ugorva, egy tompa puffanással érkeztem a tetőre. 

Lassan lépkedtem az ablak felé, és egyre erősebben éreztem a szagot. Megpróbáltam kinyitni az ablakot, de az magától nyílt ki. Összevont szemöldökkel léptem be az otthonos szobába. Elfordítottam a fejem, és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Hallgatóztam, de csak a lassú, egyenletes szívverést hallottam. Mi a fene történt? Be akartam nyitni, de az ajtó zárva volt. Hátrébb léptem, majd a kulcslyukba pillantottam. Láttam, hogy benne volt a fém, ezért ki kellett találnom valamit. 

Lehasaltam, majd átnéztem az ajtó alatt. Még szerencse volt, hogy az ajtó, és a padló alatt volt vagy négy centi eltérés. Átláttam a fürdőszobába. De amit ott láttam...bár csak ne tettem volna azt amit. Egy véres penge feküdt a földön. Ebből már tudtam mi is történhetett. Ökleimet összeszorítottam, és éreztem, ahogy az agyamat ellepi az a bizonyos vörös köd. Rettentő dühös voltam. 

Felpattantam, majd kivillantottam karmaim, és benyúltam a kulcslyukba. Megpróbáltam kipiszkálni a kulcsot karmaimmal. Ami pár perc múlva a földön kötött ki, egy éles csattanással. Megálltam tettemben, és hallgattam, hátha Rose felébredt rá, de hála az égnek, nem ez történt. Ismét lehasaltam, majd felmértem a kulcs távolságát. Nem feküdt messze tőlem, de biztos voltam benne, hogy nem lesz könnyű kipiszkálnom onnét. Igazam is lett. Vagy öt percet elvesztegettem ezzel, de nem is érdekelt, hisz mikor felegyenesedtem, akkor megforgattam ujjaim között a kulcsot. A zárba tettem, majd elfordítottam azt. Ahogy beléptem, megpillantottam Rose-t... 

Ajkaim elváltak egymástól, szemeim pedig kitágultak. Szívem gyorsabban kezdett el dobogni mellkasomban, és gyorsan indultam meg felé. Szívdobogása, és pulzusa alapján is aludt, de láttam a kezére száradt vért, és ez cseppet sem tetszett. Felvettem a pengét a földről, elöblítettem, és a helyére tettem. Egy vizes zsebkendővel letöröltem Rose kezéről a vért, ügyelve arra, hogy fel ne ébresszem. 

Levettem róla a cipőjét, majd karjaimba kaptam, és a szobába sétáltam vele. Tudtam, hogy azért sem ébred fel olyan hamar, mert elég sok vért veszített azzal amit csinált. Lefektettem az ágyra, de nem bírtam otthagyni Őt. Mellé bújtam, de nagy meglepetés ért, mikor mellkasomra hajtotta fejét, és apró kezeivel átkarolt. Az Ő szívverése nyugodt volt, míg az enyém zakatolt mint egy gyorsvonat. 

Nem tudtam volna otthagyni Őt. Főleg nem úgy, hogy tudtam, hogy valami történt, de én mégsem voltam itt, hogy segítsek neki. Pedig pont ez lenne a feladatom. Megvédeni Őt. 

Karjaimmal óvatosan átöleltem törékeny testét, és közelebb húztam magamhoz. 

El sem tudtam képzelni, hogy miért tette magával azt amit. Láttam kezén a hegeket, és épp ezért nem fért a fejembe, hogy most miért csinálta. Csak bámultam arcát, és feltérképeztem a helyzetet. Gyönyörű volt. Mindene. Fogalmam sem volt, hogy a sors miért szánt neki olyan életet mint amilyent. 

Hallottam erősödő szívverését, ami nálam beindította a vészjelzőt. Óvatosan, de olyan gyorsan amennyire csak tudtam, kibújtam mellőle, és a tetőre menekültem. Rémálma volt, biztos voltam benne, és nem akartam, hogy rájöjjön, hogy ott voltam vele. 

Felriadt, és hevesen vette a levegőt. Szíve olyan gyorsan dobogott, hogy el sem mertem képzelni mit álmodhatott. Pár pillanat múlva meghallottam keserves zokogását. A szívem összeszorult, és gyomrom borsónyi méretűre zsugorodott. Leguggolva a tetőnek dőltem, és befogtam füleim, hogy ne halljam szenvedését. Mert igen, szenvedett. Csak fogalmam sem volt hogy miért...

Rose Davis~

Arcom feldagadt és bekékült, csuklóm szúrt és égetett. Fejemet kapucni takarta el a kíváncsi szemek elől ahogy lépkedtem az iskola bejárata felé. Úgy éreztem mindenki engem bámult, és összesúgtak a hátam mögött. Pedig nem. Senkit sem érdekelt, hogy mi van velem. Még is úgy éreztem hogy én vagyok a kakukktojás mindenhol.

Ahogy beléptem a suli kapuján, egyből észrevettem Harryt, aki felém igyekezett, de én kikerültem Őt, és Dawn felé mentem, szinte már rohanva. Arcomat még észre sem vette, de megölelt. 

-Jaj, Csajszi! Miért nem voltál tegnap? Mindenki arról pusmogott hogy ti ketten Harry-vel...-mondatát képtelen volt befejezni, hisz felnéztem rá. Ajkai elváltak egymástól ahogy meglátott-Rose...-suttogta maga elé. 

-Sajnálom...-leheltem. Láttam, ahogy szemeiben megcsillantak a könnyek ahogy végigvezette íriszeit rajtam. Megrázta fejét. 

-Neked...-szólított fel-...nem kell sajnálnod semmit. Sokkal inkább nekik.-ölelt át még egyszer majd megfogta karomat. A kijárat felé húzott, és beültetett a kocsijába. 

-Hova megyünk?-kérdeztem halkan, lehajtott fejjel. 

-Newt-hoz. Ellátja a sebeidet.-mondta majd indította is a motort...