The Mask - (H.S) ▾Befejezett▾

07.-Inexplicable emotions

Inexplicable emotions : Megmagyarázhatatlan érzelmek 

Rose Davis~

Megfogtam az iskolatáskámat, és azzal együtt robogtam le a lépcsőn. Reméltem, hogy a szüleim nincsenek itthon, és persze azt is, hogy nem fogok velük találkozni a nap folyamán. Ahogy körülnéztem a lakásban, örömmel könyveltem el magamban, hogy senki sem tartózkodott ott, rajtam kívül. Megfogtam egy üveg ásványvizet, és a hátizsákomba tettem, majd kiléptem a bejáratin. Bekulcsoltam az ajtót, majd ahogy megfordultam, észrevettem egy hatalmas, fekete Range Rovert. Csak összehúzott szemekkel mentem hozzá közelebb. Mikor leengedte a sofőr a sötétített üveget, észrevettem Harryt. Összefontam magam előtt a kezem, és úgy néztem rá. 

-Szép járgány.-simítottam meg és néztem vissza ismét a fiúra. Imádtam a kocsikat... és remélem hogy nem kell mondanom, hogy az egyik kedvencem, a Range Rover volt-De miért is vagy itt?-kérdeztem Tőle, és belenéztem smaragdzöld íriszeibe. Kár volt. Nem tudtam tőlük elszakadni, és  éreztem, hogy pulzusom egyre gyorsul, domináns tekintete miatt. Harry elmosolyodott. 

-Gondoltam lóghatnánk.-rántott vállat. Nagy szemekkel néztem rá. 

-És voltaképp miért?-hangom enyhe gúnnyal volt megfűszerezve. Megrántotta a vállát. 

-Körülnézni.-mondta-De nincs választásod.-rázta meg mosolyogva fejét-Már elintéztem a mai napot. Pattanj be.-megforgattam szemeim, és egy lemondó sóhaj keretében nyitottam ki az autó ajtaját. Mikor bekötöttem magam, Harry a gázra lépett, és kihajtottunk egy beton úton, megszólalt-De ha valaki kérdezi, a fogorvosnál voltunk.-mosolyodott el, és szeme sarkából rám nézett. Felnevettem. A helyzet, és a pillanat is elég volt ahhoz, hogy felszabadultabb legyek Harry jelenlétében. Bár nem értettem, hogy most miért ilyen kedves, de szerettem volna, ha ez így is marad egy jó ideig. 

-És....-kezdtem, de még mindig úgy éreztem magam mint aki karót nyelt-...miért akarsz te lógni a suliból?-kérdeztem. Megrántotta a vállát.

-Szerettem volna megmutatni neked egy helyet. A titkos helyemet, ha ez jobban tetszik.-nézett rám egy pillanatra, de vissza is fordította fejét. 

-Miért ért ez a megtiszteltetés?-kuncogtam fel, és pár másodperc múlva, meghallottam Harry, mély, rekedt hangú nevetését. 

-Nem láttam melletted más valakit Dawn-non vagy Louis-n kívül. Ezért gondoltam egy kicsit elrontalak.-nevetett, és én sem tudtam megjátszani komolyságom, hisz engem is elkapott a röhögés. 

-Elrontani? Chh... ugyan.-forgattam meg szemeim nagy szerepjáték közben-Engem? Lehetetlen.-ráztam meg a fejem, még mindig csak nevetve. 

-Majd meglátjuk.-rántott vállat, és szinte érzetem, hogy gondolkodni kezdett, mivel is tehetné meg ezt...

~*~

Pár óra múlva, leparkoltunk egy hatalmas hegy tetején, ahonnét is, belehetett látni az egész várost. Egy kis kilátóhoz mentünk, és onnét kémleltük a tájat. Ám Harry teljesen másra gondolt. Megfogta a kezem, majd egy elrejtett rész felé kezdett el vezetni. A növények és a fák, már csaknem az egész szirtet benőtték, de Harry egy ösvény felé kezdett el húzni. Mikor kiértünk onnét, gyönyörű látkép tárult elénk. Nem tudtam szavakba foglalni mit láttam. Csak... csak gyönyörű volt az egész. Harry leült és a semmibe lógatta a lábát. Tudtam, hogy nem először csinálta ezt, de azért azt sem gondoltam volna, hogy ilyen egyszerűen megteszi. Válla felett hátranézett. 

-Nem jössz?-kérdezte. Habozva bár, de mellé merészkedtem, és leültem. Kezem-lábam remegett, de nem mertem mutatni, hogy félek, hisz hogy nézett volna már ki nem?-Azt ne mond, hogy tériszonyod van.-kuncogott. Félve rávezettem tekintetem, és örömmel vettem észre, hogy sem hangja, sem pedig tekintete nem volt gúnnyal teli. 

-Azt hiszem... csak most jöttem rá, hogy van egy kicsi.-leheltem magam elé, és még mindig nem mertem a tájra nézni, bár tudtam, sokkal jobb lett volna ha megteszem. Hirtelen megéreztem magam körül karjait, majd már csak akkor eszméltem fel, mikor közelebb ültetett magához. Lábaink összesimultak, és éreztem teste melegét. Az egész pillanat... varázsosnak hatott. 

-Így jobb?-lehelte. Felnéztem rá. Csak szép, mandula bevágású szemeit láttam, és gyönyörű tónusú smaragdzöld íriszeit. Elvesztem bennük. Úgy éreztem... hogy valami... valami megmagyarázhatatlan erő fűzött hozzá... nem... tudnám elmondani, hogy mi... de...fantasztikus érzés volt. 

Csak bólintani tudtam. 

Éreztem, ahogy kezeit levezeti rólam, amit egy kicsit sajnáltam, de tudtam, hogy nem szabad közelebb kerülnünk egymáshoz. Hogy miért? Mert... félek attól, hogy megbánt. Tudom, hogy Ő egy... teljesen más világban él mint én. Én elvagyok a magam kis fantáziájával és a saját kis világommal, Ő pedig, a maga, saját életével. Nem tudnánk mit tenni nem igaz? Ő nem itt lakik Kanadában, csak valamilyen okból ide jött, a barátjával Niall-el. 

-Honnét jöttetek ide, Kanadába?-szólaltam meg hirtelen. Rám vezette tekintetét, majd vissza a tájra. Ahogy én is felnéztem, egy gyönyörű vidék tárult elém. Ameddig a szem ellátott, a fák csúcsait, és ködöt fedeztél fel. A madarak repkedtek az égen, míg a nap, felénk sütött. Behunytam a szemeim, és éreztem ahogy a D-vitamin áramlik a testemben. 

-Angliából jöttünk.-szólalt meg. Ahogy felnéztem rá, láttam ahogy a tájat bámulja, és ahogy rózsaszín, szépen ívelt ajkai mozognak. Férfias állvonalán tökéletesen tört meg a fény, ezáltal a Nap szép, világosbarna bőrét érte-Mint a farkas verme.-horkantott fel-Ott... teljesen más a környezet. Az emberek rohannak, és sosincs idejük semmire sem.-pár másodpercig lábait nézte, majd visszavezette tekintetét, és bámult a semmibe-Az itteni élet pedig... nyugodt. Már amikor, de az. Az emberek ismerik egymást és örömmel viszonyulnak a másikhoz, nem pedig undorodva néznek végig rajta. Itt lehetsz különc, vagy tömeg ember... akkor sem ítélnek el. Ezért szeretem ezt a várost. Mert nem szólják meg, vagy rekesztik ki a furcsa embereket.-mondandóját hallgatva, bennem is felmerült ez az érzés. Az, hogy itt mindenki ismer mindenkit, még sem ítélik el a másikat. 

-Miért? Te furcsa ember vagy?-löktem meg viccelődve vállát. Felkuncogott. 

-Igen.-nézett rám-Annak mondanám magam.-rántott vállat. 

-Akkor ezért jöttetek ide.-szűrtem le- Mert nem szerettétek a nyüzsgést.-megrázta fejét. 

-Nem pont ezért. Egy jó barátom, a halálos ágyán kért meg, hogy vigyázzak a testvérére.-láttam ahogy feszélyezve érzi magát egy pillanatra, de ez az érzelem hamar eltűnt arcáról. 

-Mi történt?-kérdeztem meg egy kicsit félve. Nem tett semmit, csak lehajtotta a fejét, majd megrázta azt. Biztos voltam benne, hogy kellemetlen neki ez a beszélgetés, ezért nem is firtattam tovább. A kérdés megválaszolatlanul csüngött a plafonról, de nem is foglalkoztunk vele. Perceket, majd órákat töltöttünk csendben, a gondolatainkba merülve, ott a szirten. Nem zavart miket senki, és semmi. Persze, néha váltottunk pár szót, de a csend nem szűnt meg huzamosabb időre. 

Harry-n, és azon gondolkodtam, hogy miért nem a barátja testvérével van. Miért velem töltötte az idejét? És...miért volt ilyen felszabadult egy ideig? 

Hallottuk, ahogy mindkettőnk hasa megkordul. Egyszerre nevettünk fel.

-Gyere.-pattant fel Harry, majd kezet nyújtott felém-Menjünk el kajálni.-mosolygott rám, miközben kezét még mindig felém tartotta. Habozva bár, de belehelyeztem sajátom, majd hagytam hogy kivezessen az erdőből az ösvényen keresztül...