The Mask - (H.S) ▾Befejezett▾

73.-Space

♥ Hey Lads! ♥

Meg is hoztam nektek a fejezetet, igaz egy kicsit később mint terveztem, mivel sehogy sem akart megfogalmazódni bennem az egész. Sajnálom, ha emiatt összecsapottnak vagy unalmasnak tűnik, ígérem a következő jobban fog sikerülni!

Nagyon szépen köszönöm nektek az eddigi voteokat, kommenteket és megtekintéseket! Elképesztőek vagytok! *-* ♥♥ 

Legyen szépe hétvégétek! ♥

Millió puszi és hatalmas ölelés: Ladybady ♥

Space: Űr

Rose Davis~

Minden ember életében eljön a pillanat mikor rá kell döbbennie valamire. Akármire. Én viszont nem gondoltam volna, hogy pont akkor kell olyan dolgokat megtudnom, amikor a legnagyobb csapásra vártam. Igaz, meg is kaptam azt, viszont nem sejtettem, hogy ilyen irányból. Az egész egy kaotikus romhalmaz volt, ebbe kétség sem fért. 

-Nem, Scott nem lehet az a farkas... nem...-néztem az előttem álló férfire könnyek közepette. Akkor már nem tudtam, hogy miért sírtam. Vagy azért, mert megkönnyebbültem, hogy láthattam Őt, vagy azért mert megijedtem Scott jelenlététől. 

-Már miért ne lehetne? Rose... Ő... azért van itt, hogy megbizonyosodjon arról, hogy farkas lettem-e vagy sem.-szólt, közben pedig megfogta derekam, majd egy aprót emelt rajtam, csakhogy bakancsa tetejére álljak, és ne fázzak fel a hideg talajon. 

-Hogy?-nyíltak nagyra a szemeim-Azt mondtad, hogy Scott Londonban volt veletek. Akkor mégis hogyan kerülne ide...-szóltam, azonban szavaim végére egyre inkább rádöbbentem arra a dologra, amit Harry elhallgatott előlem-Szóval egész végig itt volt Kanadában?-háborodtam fel, leginkább azért, mert rájöttem, a bátyám sokkal közelebb volt hozzám, mint az valaha is képzeltem. 

-Nem hagyhattuk, hogy Angliában változzon át.-sütötte le a szemeit, majd sóhajtott egy nagyot. Ez a tett éppen olyan volt, mintha megszabadult volna egy mázsás súlytól. Talán így is volt, nem tudhattam-Gyere, menjünk be, mutatok neked valamit.-mondta, ám meg sem várta a válaszom combom alá nyúlt, majd felemelt. Lábaimmal átfogtam csípőjét, azonban karjaimmal a farkas felé kezdtem kalimpálni. 

-Nem hagyhatjuk itt, Őt! Harry, menjünk vissza Scotthoz!-kértem elcsukló hangon. Hiányzott a testvérem, az pedig, hogy tudtam, mindvégig ilyen közel volt hozzám még nagyobbá húzta az űrt a szívem mélyén. 

-Rose, nyugodj meg!-tett le az előtérben miután becsukta maga mögött az ajtót-Scott megváltozott, nem az az ember akit régen ismertél. Vadállat lett, akinek ha a közelébe mész képes megölni.-nézett a szemeimbe kissé idegesen. Beismerem tényleg ostobaság volt már csak arra gondolni is, hogy ismét vele lehetek, viszont ez az ostobaság nem akart kimenni a fejemből. 

-Azelőtt sem történt semmi, mielőtt megjöttél.-tártam szét a karjaim-Nem bántott, és tudom, hogy akkor sem tette volna, ha közelebb merészkedek hozzá.-szóltam és megpróbáltam éppen annyira gesztikulálni, hogy Harry felfogja mennyit jelentett nekem a bátyám jelenléte. 

-Nem emlékszik rád, Rose...-suttogta-Kíváncsi, akárcsak egy állat.-mondta szomorúan. Csak akkor döbbentem rá arra, hogy Harry elveszítette a legjobb barátját. Mindketten elveszítettük Scottot, azonban mindegyikünk máshogy. 

-Érdekes, rád pedig emlékszik?-kérdeztem tapintatlanul. Nem értettem a kirohanásom, főleg nem úgy, hogy alig néhány perce jöttem rá, hogy Harry mégsem változott át farkassá, ezért együtt lehetünk az idők végezetéig is. Boldognak kellett volna lennem, én viszont ehelyett dühöngtem, mert felbukkant az a fél, akire abban a pillanatban legkevésbé lett volna szükségem. Vagyis, inkább a vele járó gondokra.