The Mask - (H.S) ▾Befejezett▾

61.-Promise

♥ Hey Lads! ♥

Meg is hoztam nektek a hatvanegyedik fejezetet! Nagyon remélem, hogy elnyeri majd a tetszéseteket és, hogy valamilyen formában visszajeleztek nekem! Rengeteget jelentene akár csak pár szó vagy egy csillag is! ♥♥

Hihetetlenül köszönöm nektek a több mint 107 ezer megtekintést! ♥♥ El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok ezért a hatalmas számért! Nagyon-nagyon szépen köszönöm! ♥♥♥

Jó olvasást! Millió puszi és hatalmas ölelés: Ladybady ♥♥

Promise: Ígéret

Harry Styles~

Dawn másodpercekig dermedten állt, sőt mintha levegőt is elfelejtett volna venni hirtelen. Bátyja nem szólalt meg, hiszen tudta, hogy az lett volna a legjobb megoldás, ha gyökerestől szüntetjük meg a problémát. Igaz, a forrás Susan volt, de ahhoz, hogy a közelébe jussunk, muszáj volt likvidálni a hibridet, amelyet teremtett. 

-Ezt nem gondolhatjátok komolyan!-döbbent meg Dawn. Louis irányába nézett, közben pedig könnyek gyűltek a szemébe.-Nem tehetitek ezt anyával!-próbálta kipislogni a sós cseppeket, amelyek íriszei elé gyűltek. 

A fájdalmas jelenet közepette meghallottam Rose gyors szívdobogását, majd nemsokkal később megéreztem azt, ahogy kutakodott kezem után. Amint megtalálta a tagot, szorosan összekulcsolta az ujjainkat. Tagadhatatlan volt, hogy fájt a szíve barátnője iránt, még akkor is, ha súlyosan összevesztek. 

Louis elmesélte, hogy mi történt akkor, mikor én még kómában voltam. Elmondta, hogy szomorúan gondol vissza arra, hogy tönkrement a barátságuk és arra, hogy Rose nem is akart kibékülni velük, akárhogy próbálkoztak. Természetesen Rose oldalán állok, de a testvérek szempontjából szörnyű lehet, hogy a legjobb barátjuk, aki szinte már a húguk volt, szóba sem akart velük állni. És még bele sem gondoltam abba, hogy Rose számára ez mennyire borzalmas érzés lehetett, főleg azok után, amin keresztül ment. 

-Dawn, az... az izé már nem anya.-suttogta Louis. Az előtte álló lány arcán végigszántottak a könnyek, ezért bátyja mellkasába fúrta a fejét. 

Dawn zokogásban tőrt ki, és még az sem csillapította bánatát, hogy Louis vigasztalta. A férfi néhány perc után felénk nézett, én pedig fejemmel az emelet felé intettem, hogy vigye fel Dawn-t, és nyugtassa meg. Pár órája rendeztük be az egyik vendégszobát, direkt a lány részére. Tudtuk, hogy teljesen ki fog borulni, sőt mi ennél ezerszer rosszabbra számítottunk. Persze, így sem lehetett könnyű neki, mert egy nap alatt tudta meg, hogy a bátyja mégsem halt meg, az édesanyja pedig egy fenevaddá változott. Nem lehetett egyszerű főleg, hogy alapból sebezhető volt. 

Amint elhagyták a nappalit, Rose is kiszállt az ölemből, és ha jól láttam, a konyha felé vette az irányt. Tisztában voltam vele, hogy neki is épp ugyanúgy fájt minden, mint a testvérpárnak, pontosan ezért kellett neki is egy kis nyugalom. Főleg, hogy csak napokkal ezelőtt tért vissza ismét a való életbe. De ami megnyugtatott ezzel kapcsolatban, az az volt, hogy kezdett belé visszaszállni a lélek. Sokkal erősebbnek és élettel telibbnek tűnt, mint órákkal ezelőtt, bár még így sem hasonlított a régi Rosehoz... és tartottam attól, hogy már nem is fog soha. 

A többiek nagy szemmel néztek rám, amint hallották, ahogy becsapódott a szoba ajtaja. Széttártam karjaim, és felvontam a szemöldököm. 

-Miért néztek így rám? Van jobb ötletetek?-kérdeztem. Ideges voltam, és rettegtem az elkövetkezendő napoktól, hiszen minden percünk kiszámíthatatlan volt. Megingatták a fejüket.