The Mask - (H.S) ▾Befejezett▾

13.-Hierarchy

Hierarchy: Hierarchia

Rose Davis~

Egyedül sétáltam az erdőben, és gondolkodtam. Hogy miről? Az iskolában történtek jártak a fejemben, és képtelen voltam kitörölni onnét őket. Csak üveges tekintettel bámultam magam elé, miközben lábaim a hazavezető utat járták. Kérdéses volt azonban, hogy melyik sulis esemény ment a fejemben. Az, ami a testnevelés órán történt. Harry le tudta győzni Adrewet. Miért? De a legfőbb kérdés... Hogyan? Hogyan volt képes erre? A gyerek látszólag is vagy egy fejjel nagyobb volt nála, és testileg is méretesebb volt. De ahogy Harry elbánt vele... mintha egy papírlapot vágott volna a földhöz. Utána pedig a dührohama ami rájött. Most jöttem csak rá igazán, hogy talán nem is ismertem Őt annyira, mint képzeltem. Egyáltalán ki Ő?

Ágreccsenést hallottam magam mögül. Szemeim kitágultak, és átnéztem vállam felett. Vállamat leengedtem, mikor észrevettem Harryt. Csak nekem volt deja vu érzésem?

Szemeimbe bámult, és kezét fekete dzsekije zsebébe csúsztatta.

-Nem akartalak megijeszteni.-mondta. Még mindig nem mozdultunk. Másodperceken át bámultunk a másik íriszeibe. Hamar feladtam, hisz domináns tekintete legyőzött. Lehajtottam a fejem, és megráztam azt. Elindultam. Hallottam ahogy utánam iramodott, majd nemsokára szemem sarkából észre is vettem ahogy mellém ért-Máshogy sem akartalak megijeszteni.-célzott a néhány órával ezelőtt történetekre.

-Nem féltem...-ráztam meg fejem-...egyszerűen csak hitetlen voltam. Nem értem, hogy voltál képes legyőzni Adrewet. Egyáltalán miért mentél neki?-torpantam meg, és fontam össze magam előtt a kezem.

-Ne viselkedj úgy mint az anyám.-szorította össze állkapcsát. Megingattam fejem.

-Nem teszem. Csak szeretném megtudni, hogy hogy volt benned annyi, hogy nekimenj egy kétajtós szekrények. Egyáltalán hogy a francba sikerült legyűrnöd?!-néztem fel rá. A méretkülönbségünk elborzasztott, ha arra gondoltam, hogy Ő sokkal magasabb volt nálam, de nem foglalkoztam vele.

Vállat rántott. Egyszerűen csak vállat rántott!

-Hallottál már arról, hogy adrenalin?-hangja enyhe gúnnyal volt fűszerezve- Néha eldurran az agyam. Ennyi.-válaszolt bunkón.

-Persze.-szóltam hitetlenül- Figyelj.-próbáltam nyugodtan elmondani azt amit akartam-Tudom, hogy vannak titkaid. Mindenkinek vannak. De attól, hogy még szerettem volna dolgokat megtudni, nem kell bunkózni.-mondtam, és elindultam.

-Én vagyok a bunkó? Te viselkedsz most úgy, mint egy hisztis picsa!-kiáltott utánam. Ismét megálltam és dühösen fordultam vissza.

-Hisztis picsa? Tudod miért hisztizem? Mert elegem van! Elegem van, a sok titokból, a hazugságokból, a szüleimből, Scottból, sőt...-halkultam le, és pillantottam félre-...még magamból is.-gondoltam itt minden megmagyarázhatatlan érzelemre, ami Harry-het fűzött. Arra, hogy mióta itt van, az életem fenekestől felfordult. Most már azt sem tudom, hogy mi lenne a helyes. Hogy mit kellene tennem. Csak létezem-Igazad volt tudod? Nem kellett volna beleütnöm az orrom a dolgaidba. Tedd amit akarsz. Nem érdekel.-mondtam, de szívem eszeveszettül kalapált mellkasomban. Megfordultam, majd ismét a hazavezető úton kezdtem el haladni.

Zsebre tett kezekkel és lehajtott fejjel lépett mellém és néma csendben mentünk egymás mellett. Mindketten tudtuk, hogy nem szabadott volna kiabálnunk a másikkal, de biztos voltam benne, hogy ez egy szükséges dolog volt ahhoz, hogy ne legyünk olyanok mint aki karót nyelt.

-Volt egy nagyon jó barátom.-szólalt meg-Kölyökkorunkban nagyon jóban voltunk, de mindketten máshol éltünk. Míg én Angliában addig Ő egy teljesen más földrészen. Mikor visszautaztam, évekig nem láttuk a másikat. Ám mikor ismét találkoztunk, és elmesélte az eddigi életét... nem tudtam mit tehetnék.-sóhajtott nagyot- Volt egy cicája. Egy apró, még is sebezhető cica, de mikor elment a szeretett állat összetört. Nem akarta, hogy a barátom ott hagyja, vagy az, hogy egyedül maradjon. Ám muszáj volt elmennie, hisz a családja sem volt a szíve csücske a kiscicán kívül persze. Otthagyta Őt, mert tudta, hogy képes lett volna bántani. Úgy bántani, ahogy nem tehette volna meg. Mikor pár hónap múlva visszautazott, látta a cicán, hogy teljesen tönkrement. Mind testileg, mind lelkileg. Vissza akart költözni a szülői házba, de aztán rájött miért is hagyta ott Őket. A hónapok teltek, Ő pedig nem tudott másra gondolni, csak a születésnapjára, és arra, hogy el szeretné magával hozni a cicát, de nem tehette. Nem, hisz tudta, nem maradhatott vele sokáig...

-Miért?-szakítottam félbe halkan. Harry maga elé bámult, és mintha lejátszotta volna a fejében az eseményeket.

-Mert pár hónappal ezelőtt, olyan dolgot követett el, ami az egész életét megváltoztatta.-adta meg a választ, de még mindig rejtély volt számomra, hogy mi is történt- A lényeg hogy meghalt, és semmit nem tudtam tenni ellene.-fejezte be, és csak akkor vettem észre, hogy megérkeztünk a házunkhoz.

-Sajnálom.-szólaltam meg-Nem kellett volna veszekednem veled.-ingattam meg fejem. Rám emelte gyönyörű szemeit, amik most szomorúságtól csillogtak. Tudtam, hogy a „cica" jelzővel nem egy valódi macskát illetett, hanem egy embert. Tudtam, hisz mielőtt kimondta volna, mindig elgondolkodott.

-Nekem sem kellett volna. Tényleg... tényleg furcsa volt ez az egész ami történt.-nézte lábait.

-Kérsz egy vigasztaló ölelést?-tártam szét karjaim. Egy halvány mosollyal nézett fel rám, majd körém fonta karjait. Ahogy meleg teste az enyémhez ért, a szívem vagy az ezerszeresével kezdett el dobogni mellkasomban, és képtelen voltam normálisan gondolkodni-Részvétem.-mondtam neki, és megsimítottam haját.

-Köszönöm.-szólt, és elengedett, majd a ház ablaka felé pillantott. Megfordultam, és észrevettem ott anyámat, aki minket bámult. Bólintott egyet, majd vissza sétált-Légy óvatos.-suttogta nekem Harry. Helyeseltem, és intettem egyet, majd ahhoz a falhoz vettem irányom, ahol fel tudtam kapaszkodni. Mikor felértem, még visszanéztem Harryre, és elmosolyodtam, bár ezt nem igen láthatta. Kinyitottam az ablakot, és beugrottam rajta. A szobában sötétség uralkodott. Lehajtottam a fejem, és kislányos zavaromban, egy tincset a fülem mögé tűrtem és mosolyogtam. Boldog voltam abban a pillanatban. Ám meghallottam valamit.

Morgást...

Ahogy felpillantottam egy rikító sárga szempár nézett vissza rám, én pedig rettentően megijedtem. Megfogtam a baseball ütőm (bár tudtam, hogy azzal semmit nem fogok érni), de mire visszanéztem, a farkas kiugrott az ablakon....

Harry Styles~

Idegen szagot éreztem, és mikor meghallottam Rose gyors, ütemtelen szívdobogását azonnal kapcsoltam. Egy sötét árny ugrott ki az ablakon, majd onnét le a tetőről és az erdő felé rohant. Gyors volt, ám innét már tudtam hogy ki az, csak nem értettem mi a francot keresett ott.

Utánairamodtam majd egy könnyed mozdulattal farkaskén, négy lábon futottam tovább. Követtem a szagot, és mikor közelebb értem, rávetettem magam. A földre kerülve haraptuk a másikat, majd a fájdalomtól visszaváltozva emberként dulakodtunk tovább. Pár jobb horgot én is kaptam, de adtam is rengeteget. Felé kerültem, majd a földön tartottam a torkánál fogva, míg karjait a másik kezemmel tartottam a helyükön.

-Mi a jó büdös francot művelsz?!-kezdtem kiabálni.

-Semmit! Csak érdekelt, hogy mi van vele!-ordított vissza Liam. Rá vicsorogtam.

-Maradj távol tőle, ha még életben akarsz maradni. Egyelőre még én vagyok az alfád.-vicsorogtam, hisz fogaim, karmaim és szemeim nem fejlődtek vissza, az emberi formájukba.

-Egyelőre. De utána Niall lesz az alfa, utána pedig én!-ordította-Inkább élvezd ki az életed, hisz csak egy éved van hátra!-szűrte fogai közt.

-Te nekem ne mond meg, hogy mit tegyek, és mit ne!-emeltem meg kezem és vertem a földbe fejét. Felnyüszített-Erősebb vagyok, és leszek is nálad. Nekem, sem most, sem máskor nem parancsolhatsz!-vicsorogtam.

-Majd meglátjuk.-gúnyolódott. Karmaimat bőrébe mélyesztettem, és eltörtem karját. Felüvöltött, bár tudta, nemsokára összeforr a csont.

-Tudd, hogy ki a főnök.-szinte köptem felé a szavakat, majd felpattantam róla, és elindultam. Ám Ő nem így gondolta. Utánam rohant, én pedig úgy, mint a reggeli esetnél, csak átvetettem a vállamon Őt, ezzel jó pár csontját eltörve. A kezére álltam, és azt is megropogtattam. Kemény volt ez a társadalom, de a lényege az volt, hogy mindenki tudja, hogy hol a helye-Mint mondtam, tudd, hogy ki a főnök.-néztem bele szemeibe, majd tényleg otthagytam fájdalmai közepette.

Nem érdekelt, hogy eltörtem pár csontját. Ne viselkedjen velem így! Sőt, Rose-ról, meg kifejezetten szálljon le, mert akkor nem csak a csontjai lesznek eltörve. Nem értettem mit akart, de tudni szerettem volna, lehetőleg minél hamarabb, mert ha kiderül hogy Rose veszélyben van, én és Niall kevesek leszünk ahhoz, hogy megvédjük Őt, akármilyen erősek is vagyunk.

És hogy mire céloztam azzal, hogy tudja hogy ki a főnök? Ő egy omega. Egy kicsapott. Én egy alfa vagyok, míg Niall egy béta, egészen addig, míg... nos igen addig. Ez volt a mi hierarchiánk...