The Mask - (H.S) ▾Befejezett▾

77.-Dilemma

♥ Szép délutánt, Lads! ♥

Meg is hoztam nektek a 77. fejezetet, bízom benne, hogy elnyeri a tetszéseteket! Nagyon örülnék néhány visszajelzésnek! ♥

Nagyon-nagyon szépen köszönöm az eddigi megtekintéseket (ami már elérte a több mint 161 ezret (!!!) ) voteokat és kommenteket! Elképesztően aranyosak vagytok, köszönöm szépen! ♥♥♥

Ez a fejezet is egy kicsikét hosszabbra sikerült, mondjuk tartalmilag ezt nem mondanám el, azonban belátást nyerünk egy kicsit a múltba, ami segít megérteni Scott helyzetét. A következő fejezetben pedig még ennél is több minden lesz majd olvasható. Ha kíváncsiak vagytok, akkor tartsatok velem :D ♥♥

Legyen szép napotok! 

Jó olvasást! Millió puszi és hatalmas ölelés: Ladybady ♥

Dilemma

Harry Styles~

Fel s alá járkálva töltöttem az időmet, legalább már egy órája. Kicsit szédültem, és émelyegtem emiatt, de nem nagyon érdekelt, hiszen alig néhány méterre tőlem Scott feküdt eszméletlenül. Arra vártam, hogy mikor ébred fel, s mikor tudok vele beszélni, de úgy tűnt az az idő, míg az igazak álmát aludta egyre csak kitolódott. Csak ketten voltunk lent a laborban, mert nem hagytam, hogy a többiek lejöjjenek, és hallhassák vagy láthassák a veszekedésünket. Mert szinte biztosra vettem, hogy nem lesz szép az első pár szó, amit majd váltani fogunk. Persze, ez attól függött, hogy mennyire voltak igazak a gondolataim, mert ha a dilemmám valódivá válik, akkor nagy lesz az esélye annak, hogy ez a mai nap mégsem olyan jól fog telni, mint ahogyan a többiek gondolják. Sajnáltam Rose-t, mert nem értette, hogy mégis miért kellett távol lennie a bátyjától, de megszerettem volna kímélni mindenféle mizériától, ami ezt az ügyet körülvette. Nem mellesleg azért sem akartam, hogy ilyen hamar találkozzon Scott-al, mert a férfi még nem tudta, hogy együtt voltunk, azt pedig végképp nem, hogy Rose gyereket várt. 

-Miért kellett ezt?-hallottam meg egy régen nem észlelt hangot, amely nem messze tőlem érkezett. Igaz, nem volt tolakodó vagy annyira haragos, de ijedten kaptam egykori legjobb barátom felé a tekintetemet. Még feküdt, és a kezeit nézegette, amelyeket maga fölé emelt. Több, mint egy éve nem láthatta a tíz ujját, amelyet előtte minden nap. 

-Szerettük volna, hogy ismét közöttünk legyél.-fontam össze magam előtt a karjaimat, miközben figyeltem, hogy zöldeskék szemeit rám emelte. 

Arca pont olyan volt, mint Rose igaz, férfias állvonala torzította ezt a gondolatot. Haja hosszabb volt, mint ahogyan emlékezetemben élt, viszont még ez is jól állt neki, tekintettel arra, hogy alig másfél órája változott vissza emberré. Az a megszokott, csibész mosoly nem díszelgett száján, mint régen, szemöldökei pedig összeszaladtak, miközben felmért engem. Néhány másodperc múlva felült, de nem láttam rajta szédülést vagy imbolygást, mintha csak aludt volna azalatt az idő alatt, míg négy lábon tengette a mindennapjait. 

Szavaim után csak bámult rám, majd elfordította a fejét az emelet felé, hiszen valószínűleg hallhatta a srácok ideges szavait, amivel húgáé is keveredett. Láttam arcán a nosztalgiát, és az örömöt, ugyanakkor egyfajta félelmet is, amely a bizonytalansággal járt egy cipőben. 

-Kár volt.-válaszolt néhány perc után, azonban még mindig szemembe nézett. Idegesen tekintettem rá, összehúzott szemöldökökkel, mert egyszerűen nem értettem a szavait. Talán igazam lett volna?