The Mask - (H.S) ▾Befejezett▾

08.-Breaking the scar

Breaking the scar: Felszakítja a sebet 

Rose Davis~

-Köszönjük.-néztünk fel egyszerre Harryvel, mikor megérkezett a rendelésünk. Már farkas éhesek voltunk, és persze az sem segített helyzetünkön, hogy az egész helyiségben nagyon jó illatok keringtek. Ahogy megkaptam a sült krumplim és a húst hozzá, azonnal nekiláttam. Harry mosolyogva figyelt. Ő is enni kezdett, majd beszélgetésbe elegyedtünk. 

-És? Mi van a te családoddal?-nézett fel. Mint nemrég megtudtam, neki van egy nővére, és a mostoha apja nevelte Őket. 

Megrántottam a vállam. 

-Van egy bátyám. Scott. Ő most az egyetem miatt Angliába utazott. A szüleim... a szüleim pedig nos... élnek.-nem tudtam mit is válaszolhatnék neki. Bántanak? Vernek? Esetleg rövid láncon tartanak? Talán meg is utált volna...

-Hogy érted ezt? Még jó hogy élnek.-mosolygott rám, de én képtelen voltam viszonozni ezt neki. A halk zenét hallgattam ami az étteremben szólt. Nem ismertem, viszont ujjammal doboltam a ritmusát. 

Megráztam a fejem. 

-Sehogy.-néztem el és hagytam a levegőben a dolgot. 

-És Scott? Beszéltek még?-kérdezte, de ahogy szemébe néztem... mintha... valami furcsa csillant volna meg benne. Képtelen lettem volna elmondani hogy mi az, de rendkívül kíváncsi voltam arra, hogy mit gondolt. 

-Nem. Miután elment... szinte mindennap telefonált, sőt... még háromhavonta találkoztunk is. De ahogy teltek a hónapok, úgy hidegültünk el. Már nem ír, nem hív vagy jön el. Azt hiszem van fontosabb dolga is mint engem pátyolgatni.-mondtam és belekortyoltam vizembe. 

-Biztos vagyok benne, hogy gondol rád.-komorodott el-De...-sóhajtott-Ne rontsuk el ezzel a hangulatot.-tért vissza mosolya, ami bár halvány volt, attól még ott ékeskedett ajkán...

~*~

A mosoly az autóban sem hervadt le ajkainkról. Már sötét volt odakint, és hazafelé tartottunk. Kezdtem megszokni a kedves, és cseppet sem goromba Harryt. Kezdtem megszokni a bizsergést tarkómon, és kezdtem megszokni hogy vele töltöm az időm. Minden csak olyan... természetesnek hatott. 

-Mi legyen Stone Circle-vel?-kérdeztem halkan. Fújt egyet. 

-Tudtam, hogy meg fogod kérdezni.-rázta meg fejét. 

-Csak... csak idegesít hogy nem beszéltünk a tegnapról, és fogalmam sincs mit gondolsz.-néztem ki az ablakon. Már az erdőben voltunk, és a beton úton közlekedtünk. 

-Azt gondolom, hogy semmi esetre sem szabad elmondanunk senkinek sem azt, hogy láttuk. Másodszor pedig... kíváncsi vagyok hogy miért történt ez az egész ott.-válaszolta. Biztos voltam benne, hogy nem kellett volna felhoznom, de tudnom kellett, hogy mire gondolt. 

-Rendben. Titkolózzunk.-horkantam fel, és tovább bámultam a sötét tájat-Mintha az mindig jó dolog lenne.-suttogtam magam elé. Nem hittem volna hogy meghallotta de válaszolt. 

-Nem kell aggódnod. Az életem elég nagy részét teszik ki a titkok. Nem ez lenne az első.-parkolt le a házunk előtt. Felém fordult.-Figyelj. Nem akarom elrontani ezt a napot egy veszekedéssel rendben?-kérdezte lágyan és kezét lábamra tette. Ijedtemben megugrottam, és elrántottam onnét balomat. Láttam, hogy Ő is megijedt reakciómtól, de nem tudtam leolvasni semmit sem arcáról-Rendben?-kérdezte ismét, mintha mi sem történt volna. Lehajtottam a fejem, és bólintottam. 

-Igen.-vezettem fel rá tekintetem. 

-Örülök neki.-mosolygott. Kiszálltam a kocsiból, és hallottam hogy a vezető ülés felőli ajtó is kinyílik majd Harry tűnt fel előttem. Elakartam menni mellette, de megfogta kezem-Csak egy kikötésem lenne még Stone Circle-vel kapcsolatban.-hallottam hangján a komolyságot-Ne menj oda egyedül.-felnéztem rá, és hitetlenül pillantottam szemibe-Szeretnélek megvédeni, és az úgy nem megy, hogy nem tudom, hogy hol vagy.-rázta meg fejét-Kérlek.-először, és úgy éreztem utoljára hallottam ezt a szót ajkai közül.

-Jó.-mondtam és ismét menni akartam, de hirtelen megéreztem ajkait arcomon. 

-Jó éjt.-suttogta. Szívem vagy az ezerszeresével kezdett el dobogni, és úgy éreztem hogy elfut. A pulzusom  az egekben lehetett, és a vér fülembe dübörgött. Harry mosolyogva vált el tőlem, mintha csak látta vagy hallotta volna reakcióm. Kacsintott egyet, majd elengedte kezem, és visszament a kocsihoz. Fellépkedtem a lépcsőn, Ő pedig bepattant a gyönyörű Range Roverbe, és elhajtott. Egy tincset fülem mögé tűrtem, s úgy léptem át a küszöböt. 

Ám valamire nem számítottam...

A szüleimre...

Apám keresztbe font kezekkel állt előttem, és szemei szikrákat szórtak. Ajkaim elváltak egymástól és íriszeim kitágultak. Tudtam hogy mi lesz... bár cseppet sem vágytam rá, ezután a nap után. Az ajtónak támaszkodva becsukta azt, engem ezzel a házba kényszerítve. Nagyot nyeltem. 

-Hol voltál?!-kezdett el kiabálni-És ki volt ez a gyerek?-hangja gúnnyal és megvetéssel volt tele. Lehajtottam a fejem, és remegő végtagjaimat néztem. 

-É... én...-nem tudtam kinyögni egy értelmes mondatot sem, hisz féltem tőle... sőt rettegtem apámtól. 

-Azt kérdeztem hogy hol voltál?!-üvöltött az arcomba, és ruhámnál fogva felemelt egy kicsit a földről. Szemeimbe könnyek gyűltek-Képzeld! Az igazgató felhívott hogy nem voltál iskolában! Szerinted mi miért fizetjük a tandíjat?! Ha?! Nem azért mert van hozzá kedvünk képzeld!-ordítozott. Hirtelen öklével egy nagyot csapott arcomra, ezzel nekem fájdalmat okozva. De nem csak testi, hanem lelki fájdalmat is-Szobafogság! És soha többet nem találkozhatsz azzal a gyerekkel!-üvöltött még mindig, majd ellökött. 

Könnyeimmel küszködve csúsztam a padlón, egészen a lépcső feljáróig, ahova beütöttem a hátam. Felnyögtem a fájdalmas érzésre, de muszáj volt felkönyökölnöm. Láttam, ahogy elkezdett felém jönni, de gyorsabb voltam, és felugrottam a helyemről. Felrohantam a lépcsőn, onnét pedig még egy emeletet mentem a saját szobámig. Az ajtót bevágtam, és egy székkel ki is támasztottam a kilincset. A fürdőbe futottam, és magamra zártam azt. A kád elé ültem, felhúztam a lábaim, és zokogni kezdtem. 

Úgy éreztem senki nincs a világon aki megértene. Aki vigyázna rám, vagy megóvna. Igen, most eszetekbe juthatott volna Harry. Igen, nekem is eszembe jutott, de mit tehet Ő ez ellen? Semmit. Nem tehet az ellen semmit, hogy a szüleim vernek. 

Biztos voltam benne, hogy felfog dagadni a szemem alatti rész, ahova ütött, és abban is biztos voltam, hogy a hátam még egy jó darabig fájni fog. Tenyerembe temettem kezeim, és csak sírtam. Remegtem a földön és fogalmam sem volt, hogy mivel érdemeltem ki ezt a bánás módot. Tudom, hogy kihagytam egy napot, de mindig jeles tanuló voltam, sosem hiányoztam az órákról, sőt még egy szóváltásom sem volt egyik tanárral vagy diákkal sem. Akkor miért nem tud eltekinteni felette? Miért kell folyton bántania? 

Utáltam hogy nem tudtam megvédeni magam. Utáltam, hogy kiszolgáltatott voltam neki. Irigyeltem azokat, akiknek sosem volt ilyenben része. És persze... olyan egyedül éreztem magam mint a kisujjam.

Felnyúltam egy borotva pengéért, és a régi hegek mellé, újabb véres vonalakat húztam. Szinte még azok sem gyógyultak be, és biztos voltam benne, hogy úgy nem is fognak, hogyha mindig felszakítom a sebet. A vér szivárgott csuklómból, és minél több ilyen csíkot ejtettem, annál jobban hittem azt, hogy vége. Hogy sosem lesz olyan ember, aki segíteni kihúzni ebből. Nem csak a depresszióból amit éreztem, hanem az egész helyzetből. Abból, a falból amit magam köré építettem. 

A véres pengét magam mellé ejtettem, és bal karomat magamhoz szorítva dőltem neki a falnak, és hunytam le szemeim. Álmosnak éreztem magam. Fáradtnak, testileg és mentálisan is. Mindenhogy...ahogy el lehet képzelni. 

Pár perc múlva mély álomba merültem, ott a fürdőszoba padlóján...