| Joyce | [BEFEJEZETT]

18.rész

Lágyan megsimítja az arcomat. Összevonom a szemöldököm és az oldalamról a hátamra fordulok. Érzem, hogy besüllyed mellettem a matrac, lassan kinyitom a szemeim. Pietro felkönyökölve fekszik mellettem, egyik keze még mindig az arcomat cirógatja. Halvány és boldog mosoly jelenik meg ajka szélén. Gyönyörű kék szeme a még álmos arcomat fürkészi.

- Jó reggelt! - lehelem, majd tenyerébe hajtom a fejem.

- Jó reggelt! - köszön ő is. - Kérsz valamit?

- Egy kávé jól esne - dünnyögöm még fél álomban. Pietro kihúzza a kezét az arcom alól, átmászik rajtam, majd elhagyja a szobát. Ásítok egy nagyot, majd igyekszem felébredni. Megdörzsölöm a szemeimet. Nagy nehezen ülőhelyzetbe tornászom magam, lábaimat felhúzom. Megigazítom a takarót a lábamon. Ahogy felültem, fájdalom nyilallt az oldalamba. A pizsamámra pillantok, mely az oldalamnál kissé véres. Valószínűleg este felszakadtak a varratok. Óvatos mozdulatokkal beletúrok a hajamba és próbálom úgy igazítani, hogy ne legyek annyira kócos. Pietro már be is lép a szobába, becsukva maga mögött az ajtót. Kezében egy-egy bögre kávé. Nem is értem eddig, hogy nem vettem jobban szemügyre felsőtestét. Istenem az a hasizom! A számomra hozott italt a kezembe adja, majd óvatosan bemászik mellém az ágyba. Betakarja a lábát. - Köszönöm! - fordulok felé mosollyal az arcomon.

- Hogy aludtál? - érdeklődik.

- Meglepő, de nagyon jól - vallom be. - Te?

- Én is - nevet fel halkan. - Neked köszönhetően - teszi hozzá, mire vér szökik az arcomba. A szobában még sötét van, csak a függönyök találkozásánál lévő kis sávokban szűrődik be a nap fénye.

- Mi a helyzet kint? - kérdezem félve. A múlt éjjel Merlin eléggé leamortizálta a nappalit és az erkélyt. A hideg is kiráz az estére gondolva. Iszok egy kortyot a kávémból, majd leteszem az éjjeliszekrényre.

- Minden olyan, mint este - válaszolja komoran. - Még senki sincs kint - ismét iszik. Én közben visszafekszem lassan a hátamra és jól magamra húzom a takarót. Pietro átnyúl fölöttem és lehelyezi a bögréjét az enyém mellé. Lefekszik mellém. Szembe fordulunk egymással. - A férfi, aki összevarrta a sebedet - kezd bele. - Ő lenne az ügyvéd?

- Igen - bólintok egy aprót. - Matt Murdock.

- Rosszul láttam, vagy tényleg... - itt megáll. Keresi a helyes kifejezést, nem akarja megbántani Mattat, ahogy engem sem. Nagyon remélem, hogy csak ő látta azt, hogy a földre teríti a Grófot és neki esik. A csapat többi tagja nem tudja, hogy nem lát.

- Vak - fejezem be helyette a mondatot és lesütöm a tekintetem. Most jön el a pillanat, hogy muszáj színt vallanom előtte. Amit nem szívesen teszek, hiszen megígértem Mattnek, hogy titokban tartom, ki is ő valójában. De ha egyszer látta, hogy vaksága ellenére, hogyan harcol és milyen ügyesen kezeli le a sebemet. Nincs más választásom.

- Akkor mégis, hogy képes ilyenekre? - kérdése finom, nem akar tolakodó lenni. Szomorú mosolyra kanyarodik a szám.

- Hallottál már a Pokol Konyha Ördögéről? - tekintetünk találkozik. Gondolkodóba esik, majd arca megváltozik, mikor leesik neki a dolog. - Ő az.

- Mégis, hogyan?

- Nem lát úgy, mint mi - kezdek bele. - De a többi érzékszerve nagyon is jól kifejlődött. És ennek köszönhetően képes tájékozódni és látni - folytatom a kis mesémet. Elmondom neki, mi is történt pontosan, mikor elteleportáltam innen. Hogy hogyan jöttem rá arra, hogy Matthew a Fenegyerek. Pietro türelmesen és érdeklődve hallgat végig. Mikor befejezem, beharapom az alsó ajkamat. - De ezt nem mondhatod el senkinek! - mondom már halkabban. Borzalmasan érzem magam, hogy ilyesmire kérem meg Pietrot. - Velem is megígértette, hogy titokban tartom. De így, hogy láttad őt tegnap, muszáj voltam valami magyarázatot adni - bűnbánóan lesütöm a tekintetem.